Nah, a hivatali lótifuti röpke félórás csúszással befejeződött, a mai nap fejleménye, hogy kiderült: szeptembertől kábé decemberig kinéz egy akkora irgalmatlan szívás, hogy győzzem nyelni.

Komolyan, kezdem nagyon megérteni Douglas bácsit az Összeomlásban. Az Összeomlás c. film a rottentomatoes.com értékelése szerint. Én persze teljesen máshogy kezelem a problémát: inkább azokat bántom, akiket szeretek, már, ha végképp nem hagynak írni.

Mert akkor azokat bántom, akiket elképzelek - ez ugye egyrészt meghozza az áhított sikert és világhírt, haha, másrészt sokkal biztonságosabb, mert kisebb az esélye, hogy beborítanak egy péklapáttal, harmadrészt meg újabb okot ad arra, hogy soha ne akarjak találkozni a főhőseimmel. Mert azt jó eséllyel nem élném túl.

Ma rögtön két idézettel készültem az ártalmatlanabbak közül. Egy gyenge közepes krimiből származik mindkettő, amit több értő ember is a nagysikerű Linda sorozat penetránsabb részeivel érzett összehasonlíthatónak (napokig tartó letargiába süppedtem emiatt), de egy-két mondat még menthető. Lehet, hogy Roncstelepnek kéne neveznem ezt a blogot?

Az első egy rövid bevezetés valami unalmashoz, az "adjunk a napsütötte Dél izzadságmirigyrothasztó kliséjének" mozgalom jegyében:

Odakint húsz-huszonöt Celsius-fokkal hentergett a mediterrán éjszaka.

A másik egy elképzelt magazin címe:

Krómpogácsa – észak-balkáni irodalmi folyóirat. A mértékadó.

Mondom. Ha valami hirtelen jött elmezavar folytán kikerül a kezem alól valami zavartalanul romantikus, azonnal postolom. Tényleg.

Holnap megint jövök, hátha addig sikerül.