Na! Picsába! Végre!

Khm.



Szóval ott tartottunk, hogy tegnap. A tegnapom az egy humoros baleset volt. Időnként leraktam a telefont, közöltem a sarokban tanyázó technokrata gumipókkal, hogy "minden partnert meg kell fojtani a saját beleivel", aztán felvettem a kagylót, tárcsáztam, tárgyaltam, acsar, acsar, vigyor. Néha bűvöltem a faxot, hogy küldjön nekem adatot, mert anélkül a bürokrata halott ember. Összehoztuk Magamurával a képregényünk első, vagyishogy inkább nulladik epizódjának szinopszisát, még dolgozni kell rajta, de elsőre megteszi.

Az "Anyátok p*csája, kedves..." sorozat 2. kiadása következik.

Most, hogy az Übersuck II az eddigi rajtadmúlikminden-fázisból meglehetősen egyértelmű irányt vett, elszabadult bennem egy pint hormon, agressziónövelők és boldogságok vegyest, ez elég érdekes mellékhatásokkal jár geoid arcberendezésemre nézvést. Kedvem támadt például szanaszéjjel flémelni a Megasztár c. műsor valamennyi úgynevezett szakértőjét. Oh, nem a tehetségükkel van baj - mert hogy ugye ízlések. Meg pofonok. Meg zeneipar, és akarva-akaratlan a porondra tokosodott emberekről beszélünk, akik között - elvétve - akad igazán tehetséges és hozzáértő előadó is. Csak hát, ahogy a kedves próbálkozóktól ugye elvárható, hogy valami önkritikájuk legyen, úgy a zsűritől is. Mert hogy aki nem tud kritizálni, az ne tegye. Aki azért megy oda, hogy olyan embereket alázzon, akiknek soha, senki nem mondta, hogy apám/anyám/miegyéb (nem kívánt törlendő), te maradjál szépen a fürdőszobában, mert nem tudsz, ismétlem, nem tudsz, egyáltalán nem tudsz és soha nem is tudtál énekelni (az ovi sem számít, mert anyu elfogult), akiket semmilyen módon elő nem szűrtek, csak a kárörvedően röhögni vágyó, ezerszeresen is elkényeztetett, eltunyított közönség szeme előtt karajra bont néhány ún. jólképzett - és ez, ez a műsor, aranyapáim, nem az a fikarcnyi esély, hogy a semmiből előhuppan valaki falrengetően tehetséges, és felbolygatja ezt a zenei palettának csúfolt hazai szarmedencét -, nos, az ilyen ember takarodjon a képernyőről elfele, de mááá'. Mind a két lábával.

Mert ez olyan, mint terhes nőket és/vagy alultáplált etióp hároméveseket rugdosni. Jó, persze, vannak olyan helyzetek, amikor mindkét típus az ember idegeire tud menni, de szociális lények vagyunk, vagy miafasz, apuka/anyuka belénk rugdosta azokat a gátlásokat, amelyek következtében nem markoljuk le félfordulatból a hátunk mögött kolbászoló kombattáskás póvernyugdíjas menyecske elhasználódott veséit, hanem morgunk a fogunk között és kibírjuk, ahogy az kemény aluljárói macsóktól elvárható.

Igen, tudjuk, hogy a hamisan kiengedett, az arccsontoktól és egy rezonáns torzítóberendezésektől félrehallott hangjukról mit sem tudó, saját danászásuktól felvételről még soha sokkot nem kapott szerencsétleneknek alapvetően semmi keresnivalójuk nincsen a katódsugárcsövön. Örvendezzünk, jön a népízlés, és takarítja elfele a mocskot a pixelek közül, juhé, juhé. Nézőnk játékosan kikacagja a csúfosat bukott próbálkozókat, némi irigységgel tapsol a sikereseknek, és újult erővel üvölti az elemlámpába szobája békés magányába, hogy Bang! Bang! Feuer frei, tudván tudva, hogy ha nem jönne az a csúf deadline, akkor ő is elmehetne, lesüllyedhet a producerek szintjére, amúgy művészi batiszkáf utasaként meredhetne a ragasztott üvegen és a nyomásállóságot biztosítani hivatott benzinrétegen körösztű az álmatagon tátogó mélytengeri közönségre, és gazdag lehetne, nagy és híres, nem úgy, mint a tehetségtelen pancserek két reklám között.

De hát persze nincs ezzel semmi baj.

Ha az elején szelektálnának, akkor nem lehetne ugye látványosan ízzé-porrá szedni a lúzereket, akik mi is lehetnénk, ha bátrabbak/szuicidabbak lennénk. Akkor nem lennének még a látványosan éltesedő előadóművészek is csimborasszoid erkölcsi fölényben a megszégyenülten toporgó tizen-huszonévessel szemben. Kell ám a szellemi Viagra az alkotói hevület eléréséhez most, hogy már csak az érfal merevedik, csókolom.

Kell ez a menetrendszerinti, 6.45-kor és 18.45-kor várható politikai botrány mellé a 2A vágányra, ahol szerelvényt tolnak, szóval vigyázzanak, mert a Magyar Álomvasutak az elhagyott karokért és lábakért felelősséget nem vállal.

Ilyenkor örülök, hogy viszonlyag keveset nézek tévét, mert akkor tényleg másból sem állna ez a nyamvadt blog, mint szalonképtelen, ellentmondást és tisztességes pixelt nem tűrő végeérhetetlen, kaotikusan egymásba fonódó, szentségtelen nász vonaglásában megfagyott kifejezések rengetegéből, és nem az a rusztikusan egyszerű, a pesti népnyelv tisztaságában megmerítkezett, már-már kristályszerűen letisztult mondatok sorfala lenne, mint amit tőlem eddig látni lehetett.
***
Hadd idézzek a Transmetropolitanból (Episode 3), csak hogy megfogalmazzam, mit is várnék én el egy sajtó- vagy egyéb informatív orgánumtól.

"Right. As I was saying, journalism is just a gun. It's only got one bullet in it, but if you aim right, that's all you need. Aim it right, and you can blow a kneecap off the world..."

Ezt várom tőletek, fiúk. Nyomjátok bele a képemet a rittyóba, másként nem veszem észre, mert az egyszerűbb. És mivel én csak egy szottyogó, saját verejtékétől csatakos fogyasztó vagyok egy félhomályos nappaliban, aki a távirányítójával szavaz, csak várhatom, hogy szolgáljátok már ki végre a telibebaszott igényeimet.
De azért nem állok addig féllábon, amíg észbekaptok ott, a nagyfene kapcsolótábláitok és íróasztalaitok mögött.

És most megyek vissza dolgozni.