Oké. Most, hogy körülöttem szinte mindenki az érzelmeivel áll hadilábon, a magam vulgáris módján körbe fogom járni ezt a szabad akarat kérdést. Igen, kicsivel nem kezdek, az olyasmik, mint a fogfájás törvényszerűségei, vagy a hajnaltájt tarkóba permetező, bizonytalan állagú jeges trugya elemzése oly alantas téma számomra, hogy olyan mélyre még köpni sem tudok. Bizony.

Szóval nézzük csak meg ezt a kontár munkát, hölgyeim és uraim. Nem elég, hogy kellőképpen brutálmaterialista szemszögből nézve az emberi nem nem áll másból, mint több milliárd éve ismételgetett DNS-szintézisek folyamatos hibáiból, és mint ilyen, az evolúció vakvágányait is beépíti minden egyes egyedébe, csak azért, mert a szelekció valahogy mindig bealszik, éppen, amikor a fülcimpa és a féregnyúlvány kerül sorra. A kellőképpen brutálmaterialista szemlélet azonban meglehetősen lelombozó darab (ezért nem szabad elolvasni Stanislaw Lemtől a Képzelt nagyság c. kötetből a Golem XIV. című szösszenetet. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek).

Az összefüggéseket ezúttal hanyagolva, a szabad akarat a létező legnagyobb ajándék és egyidejűleg, mwuhuhaha, a létező leggonoszabb kibaszás az emberiség történetében. Nem véletlen, hogy ennyien meg akarnak szabadulni tőle. Nem véletlenül hagyják, hogy a nagy és fontos kérdésekben mások döntsenek helyettük. "We point the finger, shift the blame, ambition makes us whores", ahogyan azt a Motörhead mondja, éppen úgy. A döntés felelősség, a felelősség pedig szopás, olyan alapelv ez, kérem, amivel senki nem néz szembe szívesen. Mert hát ugye a kisebb súlyú, félrecsúszott döntések is vissza-visszaköszönnek olykor, mint valami gyomorban multiplikálódó kommersz vodka, amit hiába adsz vissza az anyatermészetnek, újra megjelenik odabent. Még rosszabb persze a helyzet, ha a másra delegált feladatot kúrja el valaki - ilyenkor hassal felfelé fordulva felmerül az a gondolat, hogy "ha ... volna, akkor nem bíztam volna rá/benne/egyéb", ily módon megerőszakolva egy jobb sorsra érdemes napot.

Miért vagyunk ilyenek? Miért vagyok ilyen? Miért dobálnak fel-alá azok a szuttyatag hormonok, mafaszé nem hagynak nekem békét, miért nem működnek az ésszerű megoldások és miért kell a könnyekkel küzdeni? Miért táplálkozik kínból a humor, miért kell tartani mindig a következményektől, és miért ilyen inherensen undorító számomra mindenki, aki csak él bele a világba, és nem gyötri magát ilyen marhaságokkal? Miért nem tudom tiszta szívvel mondani, hogy jó az, amit és ahogyan teszek?

Igen, negatív vagyok, mint két vödör elektron. Eközben persze tudom, hogy az emberek azért jobbak ennél, és hogy nem lehet egy jelzővel illetni ezt a vidáman tenyésző, önpusztító hatmilliárdot, mert vannak szebbek, jobbak, megindítóbbak, inspirálóbbak, és egyáltalán, és ami a legszebb az egészben, hogy ilyet még ismerek is, nem csak feltételezem, hogy lennie kell valahol odatúl, mint a sokszor meghurcolt, saját szakállát tépdeső, hajára hamut szóró Igazságnak.

Teszem hozzá, hogy ez az ominózus szabad akarat az egyetlen, ami egyszer majd fogja és kiröpíti az Embert a csillagokba, és azt már csak a rossz májam mondatja velem, hogy ez a változás csak mennyiségi lesz, nem minőségi, csak a problémák exportjára és nem megoldására kerül sor mindaddig, amíg a homlokunk mögött ketyegő fehéresszürke zselé belső törvényszerűségeit tizenöt tizedesjegy pontossággal meg nem határozza a távoli jövőben egy, az emberi elme számítási kapacitását csillagászati magnitúdóval túlszárnyaló számológép, és jelenlegi emberi valónktól elszakadva Valami Felfoghatatlanul Mássá alakítja magát a fájdalomtól menekülő többség.

Az Univerzum ismét csak hallgat, nem válaszol, ráadásul új címe hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre távozott. A kerék túlpörög, az alkotó meg részegen ráalszik a keverőpultra.

Én pedig regényt fogok írni.