Francba. Büdös lettem. Igen, a bürokrata is csupa segg meg hónalj, mint minden ember, ez meg itten az őszinteség pillanata, sz'al tessék mosolyogni. Igen, az a rusnya ott a sarokban, mit nem lehet ezen érteni. Le volt árazva. Udvariasan is jó lesz az a mosolygás, ha máshogy már nem megy végképp. Igen! Maga is! (Lehet, hogy néha hasra kéne vágnom magamat az irodában, és angyalkát jáccani a dokumentumok között, mint amerikai kisgyerek a frissen persilezett, térdig érő hóban, akkor nem lenne ilyen.) Sebaj, mondtam magamnak, a felismerés arcidegszaggató élménye múltán, és gyorsan tettem magamnak egy mélyszociológiai felfedezést - nevezetesen azt, hogy a tömött metrón senki, de senki nem fog engem gyanúsítani. Sokkal inkább azt a szerencsétlen, kopott kabátos, borostás negyvenes fickót, akinek az egyetlen hibája, hogy lepukkantabban néz ki, mint én most.

És ekkor sikerült leszűrnöm, hogy nem csak a világ tüntet néha a cinizmusával, hanem azt is, hogy néha valóban nem ártana szemen köpnöm magam, mert közel sem vagyok annyira szociálisan érzékeny, mint azt saját vállam veregetése közben szeretném hinni magamról - ekkor magammal egyetértő bólogatásba fulladt önelégült vigyorom.

Most úgy-ahogy elégedett vagyok.