Van ezekben a csetes találkozókban néha valami inherensen hamis. Ezen az esetek többségében felül tudok kerekedni. Szombaton ez annyira sajnos nem sikerült.

Valószínűleg ott kezdődik az én nagy, mély lelki traumám, hogy rendszerint olyan helyeken tartják, amelyeket - akár előítéletességem, akár múltbeli tapasztalataim okán - megvetek, mégis, valahogy, penészes kenyérmaradványként fennmaradnak ezen a lazán rázogatott rostán, mert egyesek hangosabbak, erőszakosabbak, fontosabbak, vagy egyszerűen csak jobban bevonódottak a témába, mint szerény személyem. No meg azért, mert kevés a hely a városban, ahol cca. harminc ember össze tud jönni, és el is fér normálisan.

Ott folytatódik, hogy a harmincból volt vagy tíz, akit kedvelek, és nyolcan tán még meg is jelentek. A többiek persze aranyosak, meg minden, de azért néha úgy érzem a közelükben, hogy... hm, faszom se tudja, hogy túl sokat kell megjátszanom magam a közelükben. Ezt persze amúgy expilcite, senki nem mondja ki, miért is tennék. De olyan sokan annyira picsára biztosak magukban, annyira jól felépítettek, annyira eltökéltek, és annyira, de annyira tudják, hogy mi miért és hogyan történik az életben, hogy az valami tragédia. Igen. A hiba az én készülékemben van, mindig is ott volt. Kicsit egyenetlen az energiaellátásom, ennyi az egész.

Ott végződik, hogy amikor hazamegyek, ugyanolyan üres vagyok, mint öt sörrel és két whiskyvel korábban.

Még az a szerencse, hogy vannak elegen ezen a nyomoronc világon, akik előtt nem kell megjátszanom magam. Az eredmény nem különbözik sokban, csak az erőfeszítés mértéke. Az egyik ilyen ember már annyira jóindulatú és rendes figura, hogy szinte már kihalásra van ítélve. Barát vagy, Bright (és nem csak csuhás, még ha egy estére is); ha már egyszer úgy alakult, hogy - remélhetőleg jó ideig - egy irányba hajtjuk ezt a nyüffedt bárkát, jó, hogy a padtársam lettél.

Rejtő-hős, te meg ne csörgesd a láncot, baze, mert felfigyel ránk a hajcsár. Ne felejtsd, a mottónk: "Mind itt fogunk megdögleni."

Vétel és vége.