Na, bitkeselyűk, lehet takarodni. A blog nem döglött, csak pihen. Kicsit poros, de még jó.

Az égvilágon semmi egzotikus helyen nem voltam. Ezt már a bankszámlám tartalma is előre megmondta. Jé, tényleg így lett. Volt Szegeden Misztörendőzánnal, ahol is kiköltekeztem, új arcokat ismertem meg, borzasztóakat vedeltem, vigyorogtam, mint a tejbetök, és aludtam, ha éppen hagytak. El tudnék lébecolni így egy darabig, kéremalássan. Jó, a zenei kínálat nem volt kimondottan naprakész, de a diszkókban amúgy is elég kitartóan kéne keresni engem, mert rendszerint nem vagyok ott. (Részegen mindegy.) Namindegy, szóval jó időtöltés volt ez mindenképpen, más kérdés, hogy az alacsonyabb árszínvonal ellenére háromszor annyit költöttem, mint amennyire számítottam (napi nyolc-tíz korsó sört szűrtem, ahogy azt az egyik újdonsült cimbora jellemezte volt). De az idő jó volt, a lányok szépek, a sör jó, szóval igazán nem panaszkodhatom.

Az ezt követő hét heveny Doom-ozással telt, valamint, valamint rendszeresen hazajártam orvul, mert elbasztam ugye az összes pénzt, amit amúgy kajára költöttem volna, de a szüleim kedvesek, aranyosak, és velem ellentétben tudnak főzni. (Szolgálati közlegény: megszereztem a krumplilángos receptjét. Mindenki rettegjen, mert ezentúl - a lehető legváratlanabb időpontokban - kísérletezni fogok. Konyhatündér leszek, de az avatárom inkább egy elektromotoros, gyengén karbantartott targoncára emlékeztet majd.)
Ami a Doomot illeti, rövid véleményem az, hogy bár másfajta tánc ez, mint az előző kettő, mert a tömegesen támadó ostoba húskocsonyák helyett most már gyors, szkriptelt borzalmak uralják a játékteret, az élmény nagyon kellemes, és eleinte inkább horror, mint standard lövöldözős. A Half Life-os kikacsintások aranyosak, de azért talán inkább mégsem kellett volna.
A szóban forgó héten gondosan nem keltem fel dél előtt, a vödörnyi piros pixelt vártam és kergettem, ötleteket gyűjtöttem és géppuskáztam árokba. De persze nem haladtam semmit. Milyen dolog már az, hogy ör epizódot tudnék elkezdeni, de egyet, azt az egyetlenegyet nem tudom befejezni? Kész kibaszás ez, kérem. Mármint a bűnös és az áldozat is én volnék ebben az ügyben, tehát ki-ki maga dönti el, hogy most elítél vagy borzasztóan sajnál rettenetes sorsom miatt, jaj jaj.

Ezek után jött a szombat, amit heveny LAN-partival ünnepeltem. Salamoni döntés volt, bár aligha lesz olyan híres (hja, kérem, olyan PR-munkával nekem is menne), mert egyszerre kellett volna Orfűn lenni, ahol akartam lenni, meg a LAN-partin, ahová már elígérkeztem. Végül abban maradtunk, hogy éjfélkor rekesztek, és vasárnap vonatra vágom magam. Lőn. Zen mester telkén már voltam tavaly ilyenkor, akkor ugyan nagyobb volt a létszám, de oda se neki, Paszulykaró és Rejtő-hős se változott semmit. Agyzsibbasztó, poénnak szánt tömegpusztító ocsmányságokat vetettünk be egymás ellen, azóta szerintem a fű se nő. Legfeljebb a kúszófenyő, de az meg a legelejétől gyanús volt. Zen mester félelmetes házigazda: annak ellenére, hogy veterán lustadisznó vagyok, szinte végtelen kiszolgálás-tűrő képességgel, sikerült zavarba hoznia. Semi contact/no contact párharcba bonyolódott Rejtő-hőssel, mintegy gyakorlásképpen, mi meg Paszulykaróval már a nézésétől is úgy lepunnyadtunk, hogy shotgunokról kezdtünk beszélni. Esténként Zen mester mesélősködésével lejátszottunk egy jutalomjátékot régi, kedvelt karaktereink bevonásával, és azt kell mondjam, jövőre is ő kell meséljen, mert tud, pont.

Kedd volt már, mire hazajöttünk. A nap vége lazán kiesett, durván ványadtam, egyébre nem voltam képes. Szerdán már Magamurával és Rejtő-hőssel iszogattunk és dumáltunk. Majdpediglen rohamtempóval megtámadott a csütörtök, amikor is három órát utaztam haza, meg vissza, hogy találkozzak nagyapámmal meg az ebédemmel, majd beültem játszani, és a napot a Those Who Hunt Elves II. szériájának egy részével zártam, éjfél körül. El is értünk a máig.

Hát ennyi, kérem. Nem sok, de elég.