Van egy tekintetem, ami általában le van lakatolva. Nem nagyon engedem a levegőre. Ha szavakba kéne önteni, valami olyasmi lenne, hogy: "Jól van, jól van, most már aztán elég legyen, mert elhagy az önfegyelem." Semmi olyasmi, amit ne tűrne meg a nyomdafesték. Ehhez képest sokan reagálnak úgy, mintha élre fent szívlapáttal rohannék feléjük, üvöltve. Nem tudom, olyankor mi van a szememben.

Öt perce előmászott valami, és átverekedte magát az önkontroll rácsain. Egy szót sem szóltam. Egy kolléganő alighanem átértékelte a rólam alkotott véleményét.

Kicsit kínos.

"Kérjük, vigyázzanak, a démon kivizel."

Ingerültségem oka a másnaposság és a tehetetlenség. Az egyik elmúlik, a másikon - talán - segít a tudatos intézkedési terv.