- Géppuskatűűűz! - közöltem, amikor már a nyolcadik kerékpáros próbált meg levegőnek nézni azon a kibaszott járdán. Őszinte legyek? Leszarom, hol tudnak és hol nem tudnak menni. Nekem szopás a BKV, azzal járok, és hónaljszaggal öblögetem a tüdőmet, ha A-ból B-be akarok menni. Minden egyes kis izzadsággal teli négyzetcentiméter emléke ott fityeg a hörgőim labirintusában akkor, ha olyan helyre kell mennem, amit negyed órás gyaloglással nem tudok elérni. Tetszik látni? Ennyire megértő vagyok. Ennyire magasan van az a küszöb, ahol az ultimatíve infrastruktúrakímélő gyaloglásról a tömegközlekedésre váltok. És ennyire semmi közöm ahhoz, hogy miért van mindig dugó ebben a dögszagú városban. Az a járda miattam van ott, oszt' mégis nekem lesz halálmenet. Meg lehet dögleni.

Nem tudom, mi a rákért kellene toleránsnak lennem olyan kerekező taplógombákkal szemben, akik engem le sem szarnak, apróbb útakadálynak vélnek, ami majd úgyis elugrik.

Szóval, ez nem Hollandia. Hogy ez jó-e vagy rossz nektek, kedves kerékpárosok, az engem húdekurvára nem érdekel - én nem sétálok a kerékpárúton, még az osztott járda kerékpárosoknak fenntartott oldalán sem, cserébe hadd ne kelljen folyton azon parázni, mikor bassza el a reflexdobását valamelyik Gumikerekeken Osonó Végzet a hátam mögött.