Ja, jut eszembe, Sin City. Mert én is csak most néztem meg, kedden. Gondoltam, lecsengett már, de hát jó dolog a nyomdokvíz, mert kevesebbet kell ficánkolni.

Hát igen, bennem még több maradt a hormontúltengéses ifjútinédzserből, mert kimondottan bírtam a filmet. Célközönséges vagyok. Ettől függetlenül meg tudom érteni, hogy valakinek nem jött be.

Paszulykaró: - Hát nem olyan ez a Marv, mint a Hálózat-karakterem, Portnoy?
Kötéltáncos: - De, kicsit tényleg olyan. De Marv sokkal kedvelhetőbb...

("Mi az, hogy a sírjára teszi a fejünket? Hát van sírja egyáltalán? ...azt sem tudják, hol a teste! Tudniillik feloldottam savban.")

Szóval egynek jó volt, nagyon jó. Minden eltúlzott, erős kontrasztokkal - tényleg képregényből szökött a világ, és minden technikai trükk ennek játszott alá. Például ekkora pofonok a világon nincsenek, vagy ha mégis, azt egy daru adja egy óvatlan építőmunkásnak, aki ettől annak rendje és módja szerint kásává is válik. Az emberek nem beszélnek nyílvesszővel átlőtt gerinccel, de a Sin Citynek elnézem.

Szándékosan egyszerű. A fülén csorog ki a tesztoszteron. Némiképp ostoba. Itt a férfiak nem az intellektusukkal, a nők nem a romantikus vénájukkal hódítanak, és az ép elme nagyobb luxus, mint az Orient Expresszen.

Ja, az is igaz, hogy erőltetettek a belső monológok, nem is csak egy helyen. De az én esetemben működött a varázslat, és figyelmen kívül hagytam. (Ott azért már repedezett az illúzióbuborék fala, amikor az elálló fülű fotelszökevény, az Olympos naranccsal keresztezett szado-mazo Gollam megjelent és megpróbált félelmetesnek látszani. Végül rámentem pár szöggel és deszkával, és összetákoltam a hangulatot megint.)

Azért szeretem a Sin City világát, mert annyira jó visszatérni belőle, az idegesítő, hétköznapi, ámde statisztikailag jóval biztonságosabb normál Földre.

Nah, megyek vissza okosságokat pötyögni.