Ez egy ilyen postolós nap. Furcsa. Szóval gondoltam, leírom, hogy mégis mi az, ami esetleg más volt életemben, mint a naponta változó napi rutin, meg amit általában nem írok le/meg. Néha nem árt rendszereznem magamnak, hogy mitől mit és hogyan kaptam, például akkor, amikor egy masszív rosszkedvből lábalok kifelé, és igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy nekem voltaképpen kurva jó dolgom van. Mert hát végül is, igen.

(Mert, interperszonális szinten, ha nem is történt az ég egy világon semmi világrengető, akiket ismertem és kedveltem tegnap, azok viszontismernek és viszontkedvelnek ma is... mert a napi betevőm az megvan... mert látok kiutat a fosrengetegből, és van is rá esélyem, hogy végigvigyem... mert a családom (/lekopog) egyelőre ép és egészséges... mert megvan az összes fontosabb szervem és végtagom... mert már megint rohadt hideg van, és ez jó.)

Nem árt azt sem tudnom, hogy miből inspirálódtam eddig, és mi az, ahol esetleg bővíteni kell a repertoárt, ha az írást (ami lopva bár, de egyre nagyobb szeletet hasít ki napi erőforrásaim mindég fogyatkozó tortájából, hogy a képzavar meglegyen) folytatni, írói eszköztáramat pedig fejleszteni akarom. Volt egypár ilyen, hogyúgymondjam, fordulópont-jellegű alkotás, de most csak egyről fogok beszélni. (Azt' legfeljebb ez is gyarapítja majd a megkezdett és be nem fejezett témáim számát. SFW.)

"Time lays waste to all things. But I shall fight it as long as I can", mondta egy ember, akinek a teste több száz éves, az emlékei harminc naposak, és én begótultam.
"Time is not your enemy. Forever is." felelte egy, saját természetével szembefordult succubus, és húzott egy heget a lelkemre.

Basszameg, nincs abban semmi vállalható, ha valaki ül a rongyos hatnegyvenszer négynyolcvan előtt, olvas egy szöveget (mert hogy ott ám a lényeg, a kép csak dísznek), és pislog, és szorul a torka. És bár egymaga van, próbálja titkolni, hogy ő itt most bizony kétségkívül meghatódott.

Az ember a játékaitól általában nem vár katarzisélményt. Ez már a könnyen mosható, rágható fülű plüssnyúlnál is igaz, a taiwani műanyag szupermegaharcirobotoknál sem változik jelentékenyen, a G.I. Joe - még a rajzfilmes háttérismerettel együtt - sem kerül szóba, és a BFG-vel lefényképezhető ál-3d-s iszonyatok gyilkolászására kihegyezett grafikai motorok teljesítménye sem vált ki jelentős személyiségfejlődést.

Viszont belefutottam annak idején egy valóban monumentális játékba, valszeg sokan ismerik, végig is játszották, ahogy azt kell. A Planescape: Torment azonban klasszikusan az a baleset volt, hogy rácsavarodtam a történetre. Visszagondolva, lehet, hogy van része abban, hogy írási szándékkal billentyűzetet ragadtam. Milyen szarul nézne ki egy interjúban, ha netán sor kerülne rá:

"Riporter (előredől, okos szemében áhítatos figyelem, kezében halkan zümmög a diktafon: - És mondja, Srakker úr, mi volt a legmeghatározóbb élménye, amely az írói pálya felé terelte?
Srakker (kicsit kínosan érzi magát, mert a legtöbb gimnáziumi kötelező olvasmányát utálta, mint a szart - a kevés kivétel az önéletrajzi könyve bibliográfiájában megtalálható -, és különben is rohadtul másnapos): - Hát, tudja, volt egy számítógépes játék, 4 CD volt, és az annyira gót volt és tragikus, hogy még nappal is gót volt meg tragikus... hajnali három környékén meg olyan heroikus, tudja..."

Brrr.

Noszóval, itt van ez a kis 4 CD-s szösszenet, amihez egyébként - most néztem utána - volt olyan állat, aki 489 kilobyte-os végigjátszást csinált, text formátumban. (Azannya a kitartó geek fiatalembernek.)
És olyan figurák vannak benne, hogy az embernek kedve lenne valami hasonlót megírni, szépen kifejtve, mert mindegyikben van annyi élet, hogy más körülmények között akár főhősök is lehetnének (ha a legtöbb számítógépes RPG főhősében akár csak annyi egyéniség lenne, mint ezekben a mellékszereplőkben, gyakrabban tökörésznék ilyesmivel, az biztos).
És az, ahogy szegény főhős végigszopja magát az egészen, helyenként olyan veszteségérzéssel és fájdalommal járt (előfordult, hogy effektíve szégyelltem magam a főherót helyett/által, amikor kiderült róla, hogy korábban - hihi, felvet ez is egy érdekes morális kérdést -, amikor még nem ő volt, hanem valaki más, aki ugyanebben a testben csatangolt, megkínzott másokat, rabszolgasorba vetett, feláldozott olyasvalakiket, akiket én, mint játékos kedveltem), hogy csak ültem, hogy nem, nem, ilyen nem lehet, én ilyet nem csinálhattam... és bár nem kellett ártatlan papírzsebkendőket elpusztítanom (a papírzsebkendők jogvédő egyesülete tehát visszaadhatná a pénzemet), azért pislogtam erősen. De megvolt az ellenpontja is, amikor a tiszta öröm öntött el, hogy "Yess! A hülye lúzer túlélte!", meg "Eh, na jó, már megint jó fiú voltam, és még mindig nem bontottak érte karajra..." meg "Jéé! Szintet léptem!" (Ez utóbbi nem olyan katartikus, de jól jön.)

Vigyázat: gyakorta sekélyes vagyok. Ebből következően nálam ilyesmit elérni, nem egy hétköznapi baleset. És lehetett belőle olyan mondatokat tanulni - most már sosem lopom el :sóhaj: -, hogy "I may bested in battle, but I shall never be defeated", meg "I think, therefore I am... I think...", szóval olyan mondatokat, amik miatt az ember, különösen, ha nem figyel oda, belegabalyodik ebbe a fantasy dologba, és a végén azon kapja magát, hogy ír is hasonlókat. (Pénzért.)

Ha nem vigyáz.

Vigyázzunk együtt.

Nah, overandout.