Ez a mai ez nem az én napom, szinte teljes bizonyossággal ki merem jelenteni. Kezdődött ez az egész a tegnappal, amelynek egy nagyon randa másnaposság lett a vége: hihetetlen tudati kontrollomnak köszönhettem csupán, hogy reggelre kelvén nem rikácsoltam ismét a vécékagylóba. De ez kilencre elmúlt.

A helyzet azonban az volt, hogy nekem kilencre melóügyben már meg kellett volna jelennem egy helyen. Ez annyira nem sikerült, tekintettel arra a tényre, hogy elvesztem (értsd: elvesztem) a Deák tér és a Vörösmarty tér között. Úgy éreztem magam, mint a kis marine a StarCraftban, egy világos folt közepén állva a nagy fekete ismeretlen területen belül, ahol nem tudni, hol tanyáznak a zergek. És tisztában voltam azzal, hogy az asszociációért, a tájékozódásért, az alakfelismerésért felelős agyterületek most valami olyan szinten nem működnek, hogy az már önveszélyes. És éppen csak nem ütöttem a homlokom, hogy gyere már vissza bazmeg, emlékeznem kéne, de csak a statikus serc, meg pergő homok hangja jött onnan, ahol a választ vártam. Valami nem stimmel, mert tegnap ezen a helyen már elbasztam az irányzékot, ugyanilyen szituációban, rongyos két sör után. De azt csak szimplán elvétettem, a belváros patkóbelében benne, ahol azért elvileg egy tősgyökeres pestinek tudni kéne tájékozódni.
És kínomban lementem a Ferenciek terére, ahol az aluljáróban vettem egy Red Bullt, és csak azért találtam vissza, mert bevéstem, hogy mindvégig egyenesen mentem. Mire elértem a Létesítményt, már majdnem ember voltam (bár kutya se hiányolt, ebben biztos vagyok). De nagyon lassú, bizonytalan, a szervkádból alighogy kirángatott humanoid fajzat ám.

Tanulság: vigyázzunk az emlékeinkre, mert ha elvesznek, az nagyon kínos érzés.
És mindig legyen nálunk tartalék Red Bull.