A január 16-iról pánteken kiderült, hogy Rejtő-hős eredetileg Livingstone-ra gondolt. Most már csak három ice tea-ig bírtam, talán, mert kiderült, hogy a szerdai alkalmat Rejtő-hős fizette, és most meg kellett fizetnem a visszás szívesség árát. Nem kell aggódni, ezúttal hazataláltam. Szándékomban áll immunitást kifejleszteni a Hosszúszigeti Jegestea ellen.

Tehát újra itt, újra most, és tegnap sikerült annyira felcsapni az agyamat, hogy továbbírtam a regénykezdeményemet, így már megint csak negyvenezer leütéssel vagyok elmaradva.

Oh, semmi ok a selyemzsinór és a .45 ACP után nyúlni, akár magatok ellen, akár ellenem kívánjátok használni, szeretve tisztelt Olvasók (drop the fucking gun!): pozitív megnyilvánulások is helyet kapnak benne. Különösen, amikor nem emberekről hanem növényekről, vagy épületekről, másként nevezve: tereptárgyakról írok.

"Vannak emberek, akik úgy születnek, hogy tudnak félig balett-táncosként, félig tankként mozogni. Mások tanulják. Én a magam részéről minden férfias eleganciát nélkülöztem, amikor végül kitrappoltam az intézet kapuján."

Látják? Látják? Ez önéletrajzi, és nem negatív (többen is igazolhatják, akik láttak már bedülöngélhetni valahová). Tehát nyugodtan négyzetgyököt vonhatunk belőle, és még mindig lesz értelme. Már ha eddig volt, természetesen. Quod erat demonstrandum, ahogy matematikusoknál és kultúrsznobéknál mondani szokták.

Na, meg még egy önéletrajzi, hogy mindenki garantáltan rám ismerjen.

"Mert hát mi kell ahhoz, hogy írhassak? Hangulat. Harag. Bagó. Kávé. Valami tömény. És egy írógép. Elvégre nem vagyunk állatok. "

És ez történetesen én vagyok. Nem véletlen, hogy nem vagyok elég produktív. Nehéz manapság jól feldühödni valamin, ahogy azt több vogon alanyi költő is panaszolta már. A valóság nem kedvez nekem.