"Igen, igen, persze. Számtalanszor hallottam már, hogy mindenkinek joga van boldognak lenni. Azt is hallottam már, hogy mi azért vagyunk itt, hogy ezt elősegítsük. Ez persze akkora baromság, hogy elnyel egy fél óvodát. Ha beleszólunk, szelektálunk. Ha szelektálunk, akkor valaki szopni fog. Ez evidens. Biztosítsam a beteg lelkű emberek boldogságát? A diktátornak a háborút? Az aberráltnak a friss szüzeket? Adjam meg neki a hullahegyet vagy a szenvedést vagy a hatalmat, nem kívánt törlendő? Vagy nyúljak bele a fejébe, és gyötörjem addig, amíg lemond mindezekről és úgy lesz elégedett a sorsával? Vagy automatizáljam az egészet, és addig vagdaltassam a rendszerrel az elméket, amíg bele nem férnek valamelyik rubrikába? Addig persze mindez merő fikció, amíg az eszközök nem állnak rendelkezésre, de ha körülnézel a raktárainkban, ott láthatsz vicces dolgokat. Hát tudod mit, ezek túl nagy kérdések nekem. A magam részéről ragaszkodom az eljárásrendhez... legalábbis annyira, hogy ha kijön a Belső Ellenőrzés, alkalomadtán be tudjak húzódni egy paragrafus mögé..."

Ó, igen. Látom már, hogy Mr. Kolosinak véletlenül a saját cinikus és defetista énemet kölcsönöztem. Sőt, a "lődd, amíg mozog" és a "ne ejts foglyokat", valamint a Doyle-effektusért felelős tulajdonságjegyeimből is nagy arányban részesült. Hm, hm. Mondjuk, ha a kollégáinak lettem volna, már rég leesett volna a lépcsőn - pedig még csak a harmadik résznél járunk -, de az, hogy valaki az író egyik kedvenc karaktere, biztosít néhány határozott előnyt.

Előre a shiny-happy történetvezetés Fényes Ösvényén.