Vannak orrnehéz napok.

Az egész a reggel bebootolásánál siklik félre. Valami nem töltődik be, aminek kéne, vagy fordítva - az ok ismeretlen, a lényeg az, hogy egész nap csak kapálózom bele a vakvilágba, erősen igyekezve, hogy el ne mosson egy olyan hangulat, ami, ha elhatalmasodik, menthetetlenül fekete szemfestékkel és hullafehérre sminkelt babaarccal végződik (hm, most elképzeltem magamat gótsminkkel. Fogalmazzak úgy, hogy egész könnyen fel tudnám vinni némi fekete festékkel a Mare Nubiumot valahová a járomcsontom környékére). És hiába a sok bevált csodaszer, beleértve a Red Bullt, a kávét, a plasztik ebédet, a kék Balaton szeletet (másképpen a Főiskolás Energiacellát), minden érintetlenül pattog le a Kibírhatatlan Nap fílingjéről.

Pedig annyi dolgom lenne, hogy még. Célom a világban, meg efféle okosságok. Visszamosolyogni embertársaimra. Leflémelni embertársaimat, mint a taknyot. (És/vagy, ezt ne feledjük.) Meg a napi operatív, amivel televisítom a blogot. Egyelőre annyira kiszorít minden mást, hogy kábé minden harmadik gondolatom terjed huszonnégy óránál hosszabb időtávra.

De persze el fog múlni, lesz időm egyszercsak, hogy alkossak, csak addig fogom picsa rosszul érezni magam. Az ilyen szakaszokat legszívesebben előretekercselném, azt' megnézném a végén, hogy mit csinált a féltudatos énem autopilótára állítva. Egészen sok nyűglődést megspórolnék magamnak.