...és van egy pont, ami már túl van az éhségen, túl a fáradtságon, túl a hetek óta fájó bal szemen, túl a folyton viszkető orron, túl a remegő kézen, túl a monoton munkán, túl a székre szöttyedő alvázon, a legyőzhetetlen irodai káoszon, a rongyos 15 collos monitoron, a kinti fúráson és faragáson, a félhomályon, és az egészből, az egészből...

dicsőséges energia lesz, alkotói kényszer és késztetés, az, amitől az ember vidáman vicsorog - kábé úgy, mint egy kultúrork a főtt csülökre -, és van benne pár száz fog is, igaz, csak nyomokban. És ricegnek az ujjai a billentyűzet fölött, épp csak nem bocsátanak ki ultrahangot az ízületeim.

Csak azt, ami hivatali kötelességem, azt tudnám már leírni, bazz. Utána végre tudnék azzal dolgozni, amit szeretek. Jól belesakkoztam magam ebbe, mwuhaha. (Mááár majdnem kész.)