Utókornak tisztelettel jelentem, hogy...

...a második doboz XTC egyértelműen túlpörget, és most már kezdenek huzalhangon zenélni tőle az ízületeim, és hangosan röhögünk Misztörendőzánnal, olyannyira, hogy az már szomszéd irodában is feltűnik.
...hogy hiába zsonglőrködik az ember a feladatokkal, kettőről minimum elfeledkezik, és azok leesnek - szar nekik.
...hogy amikor az elkerülhetetlen összezuhanás bekövetkezik, akkor a légzésről is oktatóvideót kell majd játszani nekem endless loopban, különben felejtsük el a tüdő rendeltetésszerű működését.
...hogy amikor magánjellegűleg kérik a szakvéleményemet egy kérdésben, és utána egy napon belül kétszer mondok ellent magamnak teljes meggyőződéssel, de végül aztán minden szempontot megvizsgálva tutibiztosan nyilatkozom, akkor a végén nem egyértelmű, hogy büszkének kell legyek magamra, vagy húzzam meg magam.
...hogy eljutottam az unalomnak arra a szintjére, hogy ha nincs munkám, jelzem. Ez egy munkahely. Semmi másra nem alkalmas igazán.
...hogy az Agency 00 előtt, ezúttal tényleg érzem, nagy jövő áll.
...hogy az a PHARE programból finanszírozott projektek kezdeti időszakában jellemző jogszabályi háttér megtekintése olyasféle perverz tudományos érdeklődést kelt az emberben, mintha trilobitát boncolna. (Hejj, szegény PHARE, a nagy túlélő kísérleti patkány, amin kitesztelték, hogyan is kéne a leendő új tagállamokban bevezetni a szépnevű közösségi vívmányokat, hogyan kell nekik támogatást nyújtani, stb., szegény csíra, hamarosan vége lesz. Akárhol is leszek, ha telik, iszom majd egyet a lelki üdvére, amikor az utolsó projektet lezárják, höhö. Méghogy a támogatási programoknak nincs lelkük. Van. Olyan is.)
...hogy az irodánk ki akar zárni minket, ugyanis akad az ajtó. De mi bemegyünk. Dulván.