Furcsa mód a tegnapi este és a mai reggel angolul jutnak eszembe mindenféle párbeszédek, és azon kell ügyködjek, hogy hogyan fordítsam le őket úgy édes anya egy nyelvemre oly módon, hogy az utolsó jelzőig lecsupaszított, pörgős dialógus magyarul is jól hangozzék.

Nem értem, miért van ez, mikor az utóbbi időben filmügyileg a leggyakoribb nyelv, amit hallok, a japán. (Sejthető, hogy az angol feliratból azért többet értek. Jé.)

Viszont, ha már így van, be is pötyögtem az egyiket, az nagyon súlyos lehet előadva, főleg, ha olyan akcentust és hangszínt választunk a résztvevőknek, mint a CS-ben a "Kéuntörterrörisztsz-uin", vagyis a "Counterterrorists Win"-t előadó mikrofonbajnoké. Igaz, hogy az anyukája is csak szótárral érthette anno szegény gyereket, de kemény, kemény, meg kell hagyni.

Megnéztem a Jin Roh-t, mondjuk, ez a trükk, amit a végén elröffentenek, már kezd klasszikussá válni, de azért jó. Mondjuk, a hollywoodi forgatókönyvírók legalább egy dolgot eltanulhatnának innen, nevezetesen azt, hogy "ne hozd olyan helyzetbe a főhősödet, hogy a történet és a világ megerőszakolása, illetve spontán deus ex machina nélkül ne tudja megoldani a konfliktust; de ha mégis ekkora ordas nagy péló voltál, akkor leszel szíves rendesen végigvinni, és nem a válladon kivinni a herótot a lemenő nap fényéig."

Hoppá, melóalarm.