Életutam mellett kétoldalt fejfák, az úton meg egy zombi bóklászik mellettem.
Rajz - áll a bal oldali fejfákon. Grafittal, autodidakta módon, az anatómiát épp csak ugatva, néha egész ügyes megoldások egy fekete Pax tollal. Elkapott hangulatok, dőlésszög-variációval begyakorolt textúrák. Egyetlenegyet tartottam meg a kész rajzaim közül, mindegyik máshol lakik. (Egy űrgárdista őrmester van rajta, amint valami mélyűri borzalom által átütött páncélján lecsorgó vért próbálja összegyűjteni hasztalanul, egy hűtőbordákkal zsúfolt oszlop mögött meg maga a mélyűri borzalom.) Némelyikből hulla lett, néhányból ajándék. És most már hiába hívnám őket, nem jönnek vissza. Úgy nézem, véletlenül párizsiba dolgoztam a múzsámat.
Zene - áll a másik oldalt. Szétbagóztam és elittam a hangom, bár ami megmaradt, az sem rossz, csak sokat kell hörögni, hogy letakarodjon a szívárvány minden színében játszó trugya a hangszálaimról. A zene-projekt csendben behalt az első próba után. A lámpalázammal amúgy is nehéz lett volna mit kezdeni. Ígéret ígérete volt ez, ahogy anno a gimnáziumi időkben is, és ahogy akkor, most sem éltem vele - kihasználtam az első adandó alkalmat, és meglógtam a vágyak teljesülése elől.
Írás - egy zombi homlokába vésett felirat, amely itt imbolyog mellettem, üres tekintetében fanatikus vágy és kitartás. Párszor összeesett már, de eddig még mindig fel tudott kelni, komikus mozgása ellenére épp ezért tiszteletre méltó. Talán azért csapódott hozzám, hogy egyszer életet leheljek bele, de erre egyre nehezebb rávenni magam, mert büdös a szája, de nagyon. Ehelyett az út során felvett képeket varrom a hátára, hogy el ne hagyjam őket. Ha fáj is neki, nem szól, ezért úgy tekintem, hogy nem zavarja a dolog. Olykor megpróbálják megdobálni, olyankor védelmembe veszem, de azért inkább dicsérni szokták. Ha valami leesik róla, pótalkatrészekkel és lejárt szavatosságú ötletekkel teszem ismét mozgásképessé. Néha bevárom, néha utol kell érjem.
Zsebre vágott kézzel, előrebiggyesztett ajkak közé fogott szűrőbetéttel, hosszú füstuszályt eregetve bóklászom a holnap felé, előttem a jövő, mögöttem az emlékek alkotják a ködfalat. A fene se tudja, mi lesz, ha egyszer odaérek, addig is tartom a tempót és néha szólongatom a zombimat.
Most éppen három kávé, két bagó és egy elcseszett refrén pörgetnek hulla fölöslegesen, jól-rosszul borotvált pofámon diadalmas a vicsor.
* * *
Gyorsjelentés:
Péntek - elvittek sörözni és kaptam egy überzseniális ajándékot, majd próbálok róla képet feltenni. Köszönöm, Rejtő-hős és E, köszönöm. Komolyan. Two-fisted translators on the loose.
Kicsit hamar kimerültem az előző heti egészségügyi rémálom miatt, és hazafele menet csinos lyukat égettem magamba a cigaretta parazsával.
Szombat - vérszipoly (a végjáték kezdete). Most már aztán tényleg senki sem az, akinek eddig hittük, de van egy olyan érzésem, a következő, várhatóan utolsó alkalommal hős vámpírjaink valakire rémesen morcosak lesznek. Paszulykaró még mindig világbajnok mesélő, de szerintem egy keresztespók rángó lábakkal leszédülne az ágról, ha megpróbálná felfogni, hogyan kavarintja a szálakat.
Vasárnap - út haza, ebéd, szüret. Csak egy apró szakaszról szedtem le a szőlőt, aztán haza kellett mennem a Másfélmillió TP Magyarországon-t hegeszteni. A CRKT ismét megszolgálta az árát, mert, bár csak egyszer volt megélezve azóta, hogy megvettem, gond nélkül megbirkózott a növényi szárakkal. Lehetett volna persze metszőollóval is csinálni, de így azért sokkal macsóbb volt, ismerjük el, meg egy éles kés messze nem olyan ormótlan eszköz, mint egy ránézel-vérmérgezést kapsz metszőolló. Aztán az előző nap felpakolt Warhammer 40K - Dawn of Wart nyűttem. Mindig is imádtam a WH40K lehetetlenül megalomán világképét, ami itt egy az egyben átjött. A játék szép is, jó is, az időszakonkénti klikkelőbajnokságot ezért elnézem neki. Idővel meg is veszem. Rohaaaam! Azért időnként dolgoztam is.
Nu, hát ennyi. Fel vagyok pörögve, de minek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése