Kreatív félóra a nap elején, azt ne kérdezzétek miért, a sztorit amúgy is fűnek-fának elmeséltem már (a szituáció kialakításában részt vettek: Zergling, Nőbéna, Sámán, jómagam, meg a tavalyi Pajkos Póni egyik Cyberpunk-mesélője).


Nyitott tenyér csattan a furgon falán, "Nyomás, nyomás, adj gázt!", ezt üvöltjük a sofőrnek, dübörög a Feuer frei! és folyamatosan - fwip-fwip-tokk - lövünk a paintball-puskáinkból. Mert hogy ma, a hírekben is bemondták, lázadás lesz. Lázadni pedig nem lehet nélkülünk. Az volt a terv, hogy százhússzal átvágunk a tömegen, és addig lőjük őket, amíg el nem kopik a csuklónk. Végül is mire költhetnénk másra a nehezen visszalopott, kicsit cégszagú pénzünket, ha nőkre és piára már egyszer költöttük.
Aztán kicsit elvágtattak mellettünk az események.
Stügk, stük, csattannak szét a festékpöttyök a márkás páncélzakón - neked ilyen sose lesz, kicsipöcs, ezt mondja a szabása, az anyaga -, pirosan, zölden, sárgán, csak itt, csak ma színes tintákkal álmodom. Getadelt wird wer Schmerzen kennt - hörgik a hangszórók.
Az ósdi bezinmotor felpörög, hallom, ahogy a piáért-drogért beleberhelt turbó belead apait-anyait, a tükörsima abroncsok rásikoltanak az aszfaltra, és a furgon megindul. Túl lassan. A nyüves céges elfordul attól az idióta kreténtől, akit, törvénytől nem tartva éppen itt, a parkolóban állt neki vallatni...

...amit mi hagytunk is volna, sőt, ha lett volna a közelben hol, tuti vettünk volna pattogatott kukoricát is, mert a műsor jó, a mi szavunk meg szart se ér, és különben is, ki akar a bérzsaruknak akár csak a közelébe is menni...

amikor jött a zene. Elég filmet láttunk: ha valami hasonló felharsan, nincs mese, lőni köll. Összenéztünk, összebólintottunk, és a következő percben, akár a filmekben, már a fegyvereké a szó. Részegek vagyunk, a vérünkben erőszakos ritmust dobol a dermastimből átszivárgó gyorsító. Röhögünk a bikanyakú biztonságis arckifejezésén, és még akkor is, amikor megemelkedik a kezében egy istenverte kéziágyú, és gyakorlott mozdulattal ellövi a neki rendelt egyetlen golyót.

Mi nem hagyjuk belerángatni magunkat semmilyen gyanús ügyletbe. Ha nem ugorhatunk bele fejest, az egésznek nincs értelme.

A röhögés nem csuklik meg, amikor egy kar esik az ölembe. Elkapom, mielőtt a padlóra érne. A gatyám csupa vér, szerencsére egyik sem az enyém. "Medpakkot!" - nyögöm ki két könnyes szemű köhögésroham között, és próbálom lefújni az eret, hogy valami zugsebész ne zacskós vodkával töltse fel a fickót. Mégiscsak a barátom, csak épp most nem emlékszem a nevére.

Új szám jön, ahogy visító gumikkal kivágódunk a parkolóból, és megyünk leadni a sérültet, hogy utána lázadozhassunk egy kicsit. Jó kis éjszaka lesz ez, én mondom.