A mai nap eddigi legsúlyosabb benyögése a College Roomies from Hell!!! című örökbecsűből, ami gyengül ugyan a kezdeti időszakot követő Nagy Idők óta, de még mindig jó. "We must all make sacrifices in the name of Science. No-Depth, unleash the 3-ton squeaky hammer."

Erről akaratlanul eszembe jutott Zergling, aki, bár a körülmények megakadályozták ugyan, hogy létre is hozza a szereplőt, komolyan gondolkodott az őrült vámpíron, aki két titánkarmú, sípolós gumicsirkével tenne pontot bárki létezése végére. Hangeffektet is adott hozzá, természetesen, amit most képzeljünk el együtt. Vegyünk egy karóvékony, borostás, szemüveges úriembert, amint lesújt képzeletbeli gumicsirkéivel, miközben az illúziófegyverek halálos hangját, nevezetesen azt, hogy "Sipu! Sipu!", minden hangtorzítás és hormonkezelés, illetve öncsonkítás nélkül képes produkálni, és a végén beáll, mint a Bléjd végén a Wesley Snipes. Teszi mindezt az Astoriánál.

***

Magamura szaktárs különös bejelentéssel borzolta a kedélyeimet Írókör-ügyben. Te tudod, öreg, mondhatnám, aztán ártatlanul körülnéznék, hogy kinek a száján fordult ki ekkora közhely.

Bright mester végül sikerrel vette a maga állította akadályt, amiért külön gratula meg kalapemelés - én a helyében tuti felsültem volna. Már csak el kell olvasni, és whirrr! felbontani, mint kíváncsi nagymamának a parfümös levelet.

Írókörről mintegy mellékesen épp most szombaton tettem le szinte végleg. Hát jóvan, bazmeg. Tisztelettel jelentem, az én céljaimat immár nem szolgálja az Írókör - másfelé kolbászolok, és mivel sem időm, sem kedvem nincs ahhoz, hogy képemre és hasonlatosságomra formáljak egy baráti társaságot, immár hátradőlve, arcomon boldog mosollyal figyelem a gittegyletet. Hadd rágják a tömítést azok, akik erre késztetést éreznek. Havonta egyszer látjuk egymást, azt' csók. Akikkel gyakrabban akarok találkozni, azokkal úgyis találkozom, akinek az írói véleményére komolyan adok, azokat úgyis kifaggatom valahogyan. Ami azt illeti, az azonosított kockázatok hiábavaló ismételgetése munkaköri kötelességeim közé tartozik, a magánéletemben ilyesmit nem vállalok, mert nem fizetnek érte. Azokat meg, akik merő önzésből ragaszkodnak azokhoz a módszerekhez, amelyek nekik profitálnak, másoknak pedig jóval kevésbé, külön csókoltatom.

Meg kell mondjam, picsára nem örülök. Ügyrendi kérdésekben a továbbiakban a középső ujjam szavaz. (Faszért teszünk úgy, mintha intézmény lennénk, miközben hülye mód értelmezett individualizmusból még azokat a felvetéseket is megfojtják, amelyek esetleg még működnének is, és nem lennének korlátozással semmire. Mi van, író szaktársak? Nem szeretjük az újdonságokat?) Nekem jó lesz úgy is, ha csak nekem sikerül elérni a szökési sebességet.

Köszönöm, meg lehet rohadni, mondta a nátrium-glutamát, és sértődötten meghajolva kicsapódott a konzerv falára.

***

Az elmúlt hetemet józan (höhö) semmittevéssel töltöttem, de annyit legalább elértem, hogy megint csak 30k-val vagyok elmaradva. Mindig úgy keltem fel, hogy nabazmeg, most már tényleg írok valamit, ehhez képest mindig az lett, hogy tévéztem, olvastam, kizabáltam mindent a hűtőből, tizennyolc csésze kávét döntöttem le a torkomon (háromszor főztem le magamnak koffeint), azt' meg félálomban kóvályogtam este nyolcig, amikor is tudvalevőleg túl késő bármi értelmeset csinálni. Voltak persze aktivitási kiugrások, például amikor Rejtő-hősnél segédkeztem a vírustámadásban odaveszett fordítási részek pótlásában, fél rekesz sör, egy maréknyi energiaital, két doboz bagó és egy tányér kínai kaja részvételével (a mennyiségek résztvevőnként értendők). Készült két fordítási bravúr, (nyelvújítói tarifát kéne hogy bevezessek), csak ki ne húzza őket a szerkesztő.

Aztán péntek éjszaka a határidős sokk segített (nem mintha érdekelne a határidő, mint olyan, nem kapok miatta fizetésmegvonást, meg ilyesmi, de nem árt, mert van mihez viszonyítva késni), meg az, hogy némi késéssel megtekintettem a Zongorista című filmet, kezdvén olyan huszonhárom óra környékén, és miután bezártam a pléjert, kikáromkodtam magam, kidühöngtem magam, kibagóztam magam, kitörtem a csipákat a szememből, nemes egyszerűséggel megkerültem az írói blokkot. És így nem kellett megírnom egy olyan jelenetet, amin már lassan két hete gyűrtem az agyam, hogy hogyan csináljam meg úgy, hogy működjön, mikor se forrásom, se kedvem, se időm, és még igazán értelme sincs. A regény története most teljesen más irányba halad, mint terveztem. De azért örülök, mert izgalmas utazás lesz - nem mintha egyébként tudnám előre, mi is lesz mondjuk húsz oldal múlva.

***

Ha szert teszek egy életre véletlenül, becsületszavamra elmondom, hogyan csináltam.