Tudom már, mi hiányzik, és kínos, mert nincs vele mit kezdeni. A magány, cimborák, a magány - legalábbis munka közben. Beteg állat vagyok, meg kell hagyni, de nekem az kell, hogy agresszív vegyszerekkel feltöltve pogózhassak ülve és - a magam számára elfogadható hangon - höröghessem, hogy Assö, cu Assö, unt Staob zu Staob (na igen, nem Hochdeutsch, de kedvemre való az efféle egyszerűség, életöröm, és minek túlcifrázni, ha egy hang is elég?). De persze kell az is, hogy ha valamit nem tudok magamtól (ez a kelleténél néha gyakrabban fordul elő, mindegy), akkor felemelhessem a telefont, és zaklathassak valakit, aki megmondja nekem a választ. Cserébe vállalnám, hogy engem is lehet zaklatni.

De hát az ilyesmi, mármint hogy egyedül maradjak az irodában, némileg fikciószagú olyankor, amikor kedvenc (télleg jól kijövünk, semmi irónia) szobatársam, a szépnevű Misztörendőzán szintén itt rohad a napi nyolcban. És pont annyira látunk egymásra, hogy a szemünk sarkából észrevesszük a váratlan mozgást, de semmi több: ezért mindig marad bennünk egy leheletnyi figyelem a másik felé, hogy mikor mozdul váratlanul, mert olyankor felnézünk, hátha mondani akar valamit. Megterhelőbb, mint amilyennek elsőre tűnik.

De most kellemes, bár, ha ilyen apropók miatt kell magamra hagynia, egye fene, mégis inkább rohadjon itt Misztörendőzán is - ennyire mégsem vagyok önző.

A héten meg már nem leszek konstruktív írókörileg, legfeljebb otthon (van egyolyan érzésem, hogy az egyik ötletem teljességgel kimeríti a látszatintézkedés cselekményét. Legalábbis gyanúsan ismerős). A határidők azért vannak, hogy átlépjék őket - igen, az Álomigazgatás nagyon fertőző, és ellustítja az ember agyát.