A problémák behatárolása nehéz. A problémák megfogalmazása egyszerű. A problémák megoldása megintcsak nehéz, ha a gondok gyökere az ember elmúlt tíz évében és a saját személyiségében található. Hogyan lehet ezt megváltozás-dolgot csinálni? Az ember tudatosan másként cselekszik, mint a gyomortájékon izzó ingerültség és a bizsergő fejbőr, a hőhullám és az önkéntelenül görcsbe ránduló ujjak diktálják, és teszi ezt addig, amíg meg nem szokja? Közben igyekszik pozitív dolgokra gondolni, és nem röhögni ezeken? Hogyan tanul az ember önuralmat?

Mit tehetek akkor, ha valaki nem kér bocsánatot, amiért megbántott, én pedig csak el tudom felejteni neki, és nem tudom megbocsátani? Mit tehetek akkor, amikor egy jelentéktelen, korábban számtalanszor megtörtént, felejthető inzultus átállítja az összes aprócska zászlót, az összes szemafort az emlékek előtt, és egyszerre jön mind? És azt az embert, akit korábban elviseltem, mert azt diktálja az illem, a józan ész és a szociális ösztön, valami olyan engesztelhetetlen módon kezdem el utálni, hogy még a hangjának az emlékétől is megcsikordul a fogam? És miért érzem úgy (és itt az igazi probléma), hogy minden józan engedmény, amit teszek, e ponttól fogva megalázó, és csak a teljes megadást tartom elfogadhatónak?

(És ilyenkor az sem érdekel, ami egyébként azért szokott, hogy hülyének néznek azok, akiket szeretek...)

Meg kéne tanulni megbocsátani, mert akkor tán nem érezném egyre nagyobb lúzernek magamat minden egyes ki nem mondott szó miatt, és orcámon angyali mosoly árnyékával figyelhetném, ahogy kinekhosszabbat játszik az illető. Oh, micsoda terv.