Furcsa volt: befelé jövet a Deák téri aluljáróban elmentem egy klasszik rágható fülű, kábé tenyérnyi nyúl mellett, az a fajta volt, amit a gyerekek és szülők egyaránt kedvelnek, mert nem esik le róla semmi, amit le lehetne nyelni, meg puha, meg bolyhos, meg a maga tömeggyártott módján aranyos is, na. Bájvigyor, textil metszőfogakkal, liffenős nyúlfülek, valami ráépített mellény, nagy findzsaszemek, minden, ami kell. Csak az OKK-OÉTI harap a saját farkába, amiért a gyereket még azelőtt megismertetik a mesterséges színezék lebontásának feladatával, hogy McDonald'sba vinnék. Merthogyugye a szőrcsimbókokból kioldódó vegyi anyagoktól a gyerekre felesleges lenne elektródákat kötni, mert nem fog áramot fejleszteni tőlük, de hogy az immunrendszere nem fogja megköszönni ezt a fajta kezelést, az is biztos.

És ez, ha nem is ennyire cizelláltan, de megfordult a fejemben, ahogy megláttam - páran megtaposták már korábban, én megtettem neki azt a szívességet, hogy átléptem, ejh, derendes, derendes - aztán viszont tettem egy nyilvánvalóbb felismerést is: ez a játéknyúl alighanem még mindezen tények figyelembevételével is hiányzik valahol egy gyereknek, aki mostanra már biztos felismerte, hogy a játékot hiába keresi...

Hogy mi ennek az értelme? Semmi. Ez egy pillanatkép, amin zombult szemem megakadt egy pillanatra.

BTW, OKK-OÉTI. Elképzeltem most azt, hogy milyen állapotban írták meg mondjuk ezt a rendeletet, és mennyit vedeltek, amikor végre elfogadták. "Niacin (mg NE) 0,22, legalább, per 100 kJ, Bélám, hát csak aláírták végül azok a sejttemetők! Még egy kört? Niaciiiin!"