Azt ne mondja nekem senki, hogy nem fejlődik a technika, amikor már van mesterlövészfegyver legóból. Klasszikusan az a fajta fegyver, amit, ha bevennének egy lövöldözős játékba, másnap a feldühödött pixelbámulók monitorral és kábelkorbáccsal felszerelkezett osztagai húznák kaktuszba a fejlesztőgárdát.

És most, hogy ezt elmondtam, megyek is haza. Döbbenetes egy nap volt.

Ha netán lát valaki engem a metrón, borostával, szemüveggel, garantáltan esőálló fekete polimer kabátkámban, dokkmunkássapkával és bruttóregisztertonnás aktatáskámmal, amint éppen zenét hallgatok egy némileg leharcolt fülhallgató segítségével, és néha tágra nyílik a szemem, és megfeszül az állkapcsom, az nem azért van, mert berittyentettem (akár Sir Robin), ó, nem, nem is vagyok részeg sem ám (sajnos), hanem azért, mert olyan külső hallójárat-gyulladást hozott nekem a mai nap, hogy a pofámat csak féloldalasan tudom becsukni. A társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésformákat tehát kéretik a tetszőleges irányban mellettem ülő rovására írni, mint rendesen, akármilyen bűntudatosnak tűnjön is az a buci fejem.