Akkor most újra begépelem az elveszett postot. Nem. Nem haragszom. Nem. Nem vagyok ideges. Ó, dehogy.

Tehát, retrospektív elemzés.

Péntek. Pénteken rájöttem, hogy már megint mákos állat vagyok: kábé tizedannyit dolgoztam az elmúlt két hétben, mint Misztörendőzán, mégis, ő a kiválóan elvégzett feladatai ellenére pikírt megjegyzésekkel, én meg némi körberajongással lettem jutalmazva. Fene se érti ezt, bár a világ inkább legyen az én javamra igazságtalan, mint ellenemre, ha már korrekt és fair nem bír lenni az istenért sem.
Aztán elmentem Pszich2-höz. Megnyílik előttem hamarosan és mindent, de mindent el fog mondani, mwouhuhahaha. A találkozók szakmai tartalmát sajnos titokban köll tartani.
Aztán eltébláboltam a Paulanerbe, és, mivel egy későgép állat vagyok, ezúttal semmit nem bíztam a véletlenre - letelepedtem egy asztal mellé, röpke egy órával a Szikrittel megbeszélt találka kezdése előtt. És kontrolláltan fogyasztottam (áldozatomul esett egy korsó, illetve egy pohár Oktoberfestbier, két doboz Red Bull, egy adag tatár beefsteak, a konyhán bekeverve). Aztán, a találka időpontjától számított háromnegyed óra múlva elfogyott a legendás türelmem. After 105 minutes of waiting without a trace of nicotine and being bored to apocalyptic proportions, please allow me to be somewhat disgruntled, mondta a morózus énem a józan énemnek, és szelíden fejberúgta egy bakanccsal.
Ezután elügettem orvul, előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel Vilmos atya tartózkodási helye felé, mivel egy héttel korábban megígérte, hogy szívesen lát, akárhol lesz is. Így rajta kívül ott találtam aBarbi és Combfiksz művésznőket, valamint Bright cimborát a Quint büfében, ahol heroikusan, zseniálisan, utolérhetetlenül nem ittunk kávét fél órán keresztül. Ezek után elosontunk a Belfast felé, ahol tömeg volt, átnéztünk a Senatorba, ahol szintén, majd némi tanakodás után továbbügettünk valahová, amire nem emlékszem, mert a feledésem homályába merült, mint többszáz kilométeres olajfoltba a megfúrt tankhajó. Itt Bright meghívott mindannyiunkat egy koktélra, én pedig, korábbi sanyargásaimat figyelmen kívül hagyva ismét megrúgtam józan énemet a Tigris a Méteres Bambuszban Pendelyre Vadászik-repülőrúgással, és sört kértem a koktélok mellé. A Long Island Ice Tea mellé. Ó, igen. Itt történt az, hogy nikotinmentességi elhatározásom megingott egy pillanatra, és egy óvatlanul előttem felejtett cigarettásdobozra vetődtem, de védőangyalaim, Vilmos atya és Bright kikapták a kezemből a bagót, mielőtt az első slukk leért volna. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Aztán a homályba borult nevű italmérés zárórát rendezett, mi pedig - aBarbival kevesebben - visszazúztunk a Belfastba, az odavezető út részleteire már csak utólagos valóságmodellezéssel emlékszem, a nagykaput pedig az tette be, amikor az emeleten ököllé gyűrődve szemközt vágott a meleg, a félhomály, a füst és a korábban leküldött alkoholmennyiség kombinációja. Morózus és józan énem egyszerre kaptak a vészprotokoll kapcsolója felé, és udvariasnak szánt búcsúzkodásokat követően hazavittek, mint mérges atya a hülye gyerekét.

* * *

Szombaton úgy keltem, mint egy hibásan eltemetett zombi, de ez aztán elmúlt. Megzúztam egy kicsit a tenyerem egy ehhez hasonló csuklóerősítő berendezéssel, meg fektámaszoztam, és bágyadtan súlyzóztam egy kicsit, de rendre elrontottam a számozást, így nem tudom, végül mennyi lett. Aztán a szokásos vámpírosdi jött (a vérszopoda résztvevői ugye Rejtő-hős, Mr. Amicar és Faarc, holnap ebből felelés lesz ám), ahol a vámpírdarkgót hangulatot kicsit elpusztítottam a következő benyögéssel:

"Te, mit gondolsz, majd a magunkfajta Dzsihád Joe-k megértenek valamit ebből a konfliktusból?" (Sajnos, ma kiderítettem, hogy nem érhet az eredetiség vádja, emiatt, amit belinkeltek a csetre, teccikérteni.

Ekkor kiderült, hogy megfelelően pofátlan hozáállással bármit, de bármit meg lehet úszni. Biztos, ami biztos, utánalőttem azt, hogy "yodafone", ami, azt hiszem, további kommentárt nem igényel. Gyorsan leküldtem egy sört, remélve, hogy az lebénítja az érintett területeket, de nem ért oda időben: sajnos, Faarcot nullára irtottam, mielőtt elbágyadtam volna.

* * *

Vasárnap a végzetesen bolond Full metal panic! második sorozatát bámultam, még szörnyebben japániskolásanimébb, mint az első - nem is hagyta el a szájszervemet az "Ááá, bzzmeg"-nél összetettebb mondat három-öt órán keresztül. Valamint boldogan zabáltam és punnyadtam, vegetáltam ezerrel, gondosan ügyeltem arra, hogy ne történjen semmi. Minden erőfeszítésem ellenére ingerlékeny és hisztis barom üzemmódban éledtem, ezért elkerültem az emberekkel való találkozást.

* * *

A mai napon előadást hallgattam a közös agrárpolitikáról, de a második óra tájékán a jegyzeteimet a következő mondattal szakítottam meg: "Az előadót a tolmácsok letépett lábával kéne agyonverni." A tolmácsolás valami egészen kritikán aluli volt, az előadás meg szimplán nem volt elég összeszedett, de silány életem nagy eredményének tartom, hogy nem szunnyadtam el az első fél órában. Kis élet, kis eredmények, nem kő fintorogni.