Na, hát akkor időrendi sorrendben, retrospektíve.

A pénteki VBK (Vasas Box Klub, szakkifejezés az internetes beszólásokból származó valós életbeli hirigkezdeményezéskre) elmaradt, illetve félrecsúszott Ügyeletes Kretén szemszögéből nézve, merthogy nem akartam ököl- vagy késharcba bocsátkozni délután fél háromkor, öt percre a munkahelyemtől. Már maga a felvetés is teljesen irracionális volt, valakiben homloklebenyig csúszott a hormon, és az nem én voltam. Ami viszont megzavart, basszameg, az az, hogy féltem attól a pöcstől. Tizennégy éves korom óta nem volt dolgom olyan emberrel, aki fizikai erőszakot akart volna velem szemben alkalmazni. Az meg pláne nem jellemző rám, hogy hihetetlen rárombolásokat hajtanék végre embertársaimmal szemben. (A jelenséget a "békés, mint egy tepertős pogácsa" kifejezés írja le tán a legtalálóbban.) Némi megdöbbenéssel szembesültem az orbitális faszság ilyen szaglóidegrothasztóan penetráns megnyilvánulásával. Aztán, nem egész fél óra múltán összefutottam Xenával, söröztünk, én pedig korlátozott sikerrel próbáltam segíteni neki az éppen őt aggasztó kérdések feloldásában. Úgy tűnik, azért valamennyire hasznos volt, hogy beszélgettünk.
Aztán elzúztam szépen egy überlepukkant környéken található LAN-barlangba, ahol pár haverral szénné lőttük egymást Battlefield 1942-ben, meg Battlefield Desert Combatban. Tekintettel arra, hogy manapság már meglehetősen kevés időm jut pixelvadászatra, általánosságban illett rám a választott RubberDuck név.

Szombaton tizenegyre már haza is másztam, ahol aggódó szüléim tirádájának végighallgatása és kellő szégyenpír-gyűjtés után behenteregtem az ágyamba, és próbáltam elűzni a látómezőm jobb felső sarkából a szabadon álló, szürke járművek, és a baráti egységek kékjének képeit a nemlétező minimappal együtt. Miután ez sikerült, narkolepsz fetrengéssel ünnepeltem a közelgő délutánt. Folytattam mindezt délután ötig, amikor is feltápászkodtam, gyors koffein- és vitaminkúrával emberformába pofoztam az arcomat, épp idejében hárítva el a kiállásomat elcsúfítással fenyegető, agysorvadással összefüggő homlokeresz-kezdeményt. Így aztán, mint a Homo sapiens sapiens faj büszke és boldog tagja, Zerglinggel és Osborne-nal együtt meglátogattuk Földelementált, a régi mesélőnket, akinek születésnapját megünneplendő vittünk egy MagLite rúdlámpát, és megállapítottuk, hogy olyan fényereje van, hogy már-már visszarúg, ha bekapcsoljuk.

Párhuzamosan kiötöltük a falusi boszorkányvadász ügynököket, akik reggelente egy kupica pálinkával indítják a napot, aztán magukra rántják a Május 1. ruhagyári öltönyt, nyakkendő nélkül, begombolt inggallérral, és próbálják megkerülni Manyi nénit, aki a falu határában sasol a támadó huzikocsival, és átható óbégatással jelzi a hetven és kilencven közötti nőnemű lakosságnak, hogy "Hát itt vánnák az inkbizítorok, jaajistenem, most segíts meg!" Erre a jelre a falusi boszorkányok azonnal szénaboglyává változnak, ami a tisztaszobában legalábbis gyanús. És a falusi boszorkányvadászok rettenetes fenyegetése is megszületett, vagyis "Vigyázzon, mama, mert magáért jön egyszer a fekete Zetor, hogy "Tirr-pák-pák-pák", berántják magát, azt' mintha sose nem is lett volna...", illetve ugyanezen figurák rettenetes fegyvere, a szentelt kolbász, amely billogot hagy a szentségtelen perszónák arcán, rendszerint keresztirányban. Nap végén pedig a falu egyetlen bisztrójában ülnek a viaszosvászon terítővel letakart asztal mellett, és gurítják a zárópáleszt, és sztorizgatnak. Meg játszottunk Bang!-et, hihetetlenül súlyos, pedig nagyon egyszerű játék.

Aztán vasárnap ismét megünnepeltük nagyapám és barátnője születésnapját (81., illetve 71.), nagy királyság volt, utána pediglen átosontam Rejtő-hőshöz, ahol is küllönfelle küszködéseket követően megtekintettük a Groundhog Day-t, ami számomra műveltségbeli hiányosság pótlására szolgált, le is haltam párszor. Az előzetes várakozással ellentétben hajnali kettőre vergődtem haza, és félálomban azt képzeltem, hogy Punxsatawney-ben vagyok, ergo nem is kell felkelnem. De fel kellett. Azóta sem találtam magamra.