Eltelt három nap, és én megint nem csináltam semmi világrengetőt. Élveztem.

Pénteken elmentem Pszich2-t meglátogatni, aranyos volt, csak ne lettem volna olyan picsa másnapos. (Nem kell aggódni, azóta rápihentem.) Becaplatok a Kútvölgyibe, persze először a rossz bejáraton mentem be, azonnal át is láttam a helyzetet, hogy a VI. emeletet én itt ugyan nem fogom megtalálni, tekintettel arra, hogy a lift csak a negyedikig van hitelesítve. Visszamentem a portára, és megkérdeztem, hogy ugyan mégis találom a pszichiátriát. Gyanút keltő fejem lehetett, mert a párbeszéd a következőképeen hangzott:
Srakker (kedvesen, némileg kalapáló szívvel, a váratlan melegtől csatakos homlokkal): - Elnézést kérek, meg tudja mondani, hogy a pszichiátria ebben az épületben van-e?
Adminisztratív személy (megértően, bár kicsit unottan): - Persze, a másik bejáratnál kell bemenni, és ha nincs bejelentve, akkor is ellátják.
Srakker (nem esik le neki az utalás): - Köszönöm szépen, viszontlátásra.
Kifelé menet már röhögtem.

Aztán volt egy Rohrschach-teszt, a poénokat, már amennyire ismerem őket, nem lövöm le. Viszont kaptam az arcomba olyan információkat, amiket már magamtól is tudtam, ehhez képest tán egy kicsit drága a kezelés, jó lesz belehúzni, mert elfonnyad a lelkesedésem.

Miután végeztem, kifüstölögtem, végig a Szilágyi Erzsébet fasoron, meg minden, és rohadtul elegem volt a világból, tudniillik éppen elég volt nekem Pszich1-nél kitárulkozni, nem vagyok én akkora showman, hogy ezt az önlemeztelenítést hosszú távon élvezzem. Mindegy, Pszich2 megkapja majd szépen azokat az adatokat, amikből dolgoznia kell, de azért ennyiért már igenis elvárom azt a kurva csodatételt. Tőlem jóval kevesebbért várnak csodákat.

Péntek este Rejtő-hősnél Magamurával vedeltünk, én csak söröztem, és azt sem bírtam úgy, mint megboldogult fiatalkoromban. Kölcsönösen lecsesztük egymást Rejtő-hőssel, hogyúgymondjam, a Dunába löktük egymást barátilag. Kíváncsi leszek, mennyire tudtunk hatni egymásra. Tudom ugyanis, hogy igaza volt abban, amit mondott, de én is tudom, hogy igazam volt. Késekről beszélgettünk, meg a Transmetropolitanről, meg arról, hogyan fogjuk felpörgetni Magamurával a közös ötletünk megvalósítását (azóta is jár az agyam, hogy mi az a fő szál, amire ezeket az ötletcsírákat rendesen fel lehet fűzni, eredmények majd).

Szombaton aztán vámpírosdi volt, meg megkaptam a kritikámat Rejtő-hőstől A világ, földi szemmel-re. A vámpírosdi hasznos volt, csak arra lennék kíváncsi, mit fog ebből Paszulykaró kihozni (meg, hogy beledöglünk-e). A kritika meg nagy általánosságban pozitív, egy-két technikai részletet ki kell javítanom, például nem tudtam, hogy a Ronson valójában nagy-britanniai illetőségű cég, illetve, hogy az MG-34-t annyira nem szerették a németek a második világháború vége felé, mert drága volt és érzrékeny, és a háború vége felé ritka volt, ezért helyesebben járnék el, ha az MG-42-t szerepeltetném a könyvben. Kilőttünk egy szóismétlést, egy-két kisebb stiláris hibát, tehát nagyjában-egészében jól alakulok.

Vasárnap vidáman laffadtam, tekintettel arra, hogy hajnalban, 5 óra körül értem haza. Este házibulin vettem részt, az élményeim felemásak. Kedvelem a házigazdákat, meg a résztvevőket úgy általában, de volt egy-két jelenet, amin legalábbis meglepve vontam fel a szemöldökömet. Kéremszépen, az én hozzáállásomba nem fér bele, hogy hálószobatitkokról fecsegjek társaságban. Nem elég, hogy ilyenkor minden résztvevő a legsebezhetőbb oldalát kínálja fel mintegy, felhívva a túloldali szereplőt egy jóféle vesedöfésre? Ezzel vissza kell élni? Hiányzik valakinek még az a tudat, hogy hogyan fogják kibeszélni a háta mögött? Komolyan mondom, legszívesebben mindenkit két éves lúzerképzésre küldenék, csak, hogy tudja, milyen az, egy csoportban megvetettnek, megtűrtnek lenni, mindezt úgy, hogy az énvédelmi mechanizmusokat kikapcsolnák a fejében. Mindenkinek járjon a lelki heg, csak, hogy tudja, mi az, amit osztogat. De az igazságosztó szerep helyett inkább whiskyztem és hallgattam. Zen mester megmasszírozott, ennek következtében aztán másnap a gerincem megkérdezte, hogy mégis hogyan képzeltem, hogy meg fog tartani, mikor a támasztó izomcsomókat megszüntettem mellőle. Filozofikus válaszom az volt, hogy testhelyzetet változtattam hentergésem közepette, mert mindent meg kell és meg is lehet szokni.

Hétfőn döbbeneteset punnyadtam. Világrengető, hihetetlenül pihentető szellemi stuporba süllyedtem, épp csak a nyálcsík nem indult meg a szám szélén. Ingermentes környezetemnek és világbajnok lustaságomnak köszönhetően beértem egyetlen szál cigarettával, és nem is akartam megölni senkit. Előszedtem a Battlefield 1942-t, nem túl friss, elismerem, de legalább jól eltökörésztem vele. És a nagy mentális nihil kellős közepén azon gyűrtem az agyam, hogy hogyan fogok tovább haladni regényileg, meg úgy általában. A kárfelmérés folyik.

Ma pihenten, bár némileg zombi üzemmódban felvettem a munkát. Bekktudöfrönt.