Egész jól bírom, egész jól. Csak megérzem a szobámban ülve, csukott ajtónál, hogy egy emelettel lejjebb rágyújt valaki az offisöl hamutartónál. Dohányos munkatársaim furcsa, szent őrülteknek kijáró tekintettel méregetnek, ex-dohányos kollégáim bölcsen nem szólnak hozzám, holott közel sem vagyok olyan agresszív állat, mint előzetesen vártam. Még. Talán az ingermentes környezet és a folyamatos mentolellátás teszi (lánc-Mentos-fogyasztó lettem), de egészen békés vagyok.

És írok. Végre. Megint. Hogy klasszikust idézzek, széklábat faragok. És büszke vagyok rá. Faragok rá egy világot. És már ezt sem mondhatja el magáról mindenki.

"Rejtő-hősnek és Srakkernek viszont sokat segítene, ha idejében megfogadnák, és visszafordulnának arról az ösvényről, ami a stilisztikai egysíkúsághoz és a régi példák öncélú majmolásához vezet. Véleményem szerint ők még menthetőek" - írta rólam Raoul Renier tegnap; ez volt szépen kifejtve.

Már meg is menekültem, de amíg egy márkától várok pénzt, addig, ha gúnyolódva, ha undorodva, ha röhögve is, de azokat a stíluselemeket, amelyek a közönségnek kellenek, bele fogom tenni. "Magasba emeljük Ynev zászlaját. Magasba, magasbaa!" Nem mintha írtam volna bármit az elmúlt fél évben a Magushoz. Nem mintha szándékomban állna. (Bár fizetés-kiegészítésnek megteszi.) Nem mintha nem becsülném többre a saját játszóteret, mint a nagyobb pénzt. Nem mintha nem tapasztalnám magamon a köldöknézés jeleit. Nem mintha - éppen erre figyelemmel - nem bíznék jobban a szűk körű kritikusi halálkommandóm ítéletében, mint a sajátomban. Meg vagyok mentve. (Már csak sztorit kéne megtanulni írnom. Vagy tartózkodni a tízezer leütésnél hosszabb történetektől.)