Az elveszett post hazajött. Rongyokba burkolva, sebekkel borítva támolygott be az ajtón, arcán az út pora és az ostoba pórnép által rádobált szenny rajzolt absztrakt mintát.
- Bocsáss meg - nyögte, és láttam, nem volt hozzá kegyes az elmúlt nap: gerince meghajlott, valamikor oly délceg kiállása a múlté.
- Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned!
- Megbocsátok, tékozló postom - feleltem megnyugtatóan, és mellkasomra vontam a megkerültet.
Tüff. Tüff. Tüff.
Ting-plink-plink-tirlirling-tirling.
- Igor, Iván! Vigyétek a a bujkáló kis rohadékot, és a három csütörtökivel együtt tegyétek a vágólapra. Azóta lett jobb postom. Sajnálom, fiú, akkor jöttél volna, amikor nem voltam ilyen világutáló kedvemben...

Óh, igen. Csodákra képes két Kék Balaton szelet.