Egyáltalán nem állok rosszul. Jól sem. Fura, nem kéne, hogy magamra vegyem a szürkeséget, illetve magamra még csak-csak, de a lelkembe engedni tán mégsem kéne. Ülök, nézek. Késve kapom meg a dolgokat, mert nem megyek időben utánuk. Kicsúsznak a kezemből a dolgok, és nem kapok utánuk. Néha leesnek, és összetörnek. Néha nem. Szelektálok, mondhatnánk, valójában persze annyi elmaradt dolog kapkod a sarkam után, hogy annak is örülhetek, hogy nem estem mindeddig pofára.

Már az álmaimat is a mesemondó szemével figyelem, és röhögök a kanyarokon, amiken végigcsikorognak - amikor ébredés után közvetlenül biztos vagy benne, hogy ez meg az kizárólag azért úgy alakult olyan irracionálisan, ahogy, mert másként kikönyökölt volna az álom illúzió-léte, és emiatt felébredtél volna, akkor abban is biztos lehetsz, hogy túl sok történetet boncoltál már, valamint halovány utalást hordoz arra nézvést is, hogy nem kéne minden kreatívságot szétszedni, amivel szórakozni akartál.
* * *
Har har har. Igen, persze, tudjuk, mennyire mindentudóak az efféle tipológiák. De azért, bevallom, helyenként egész közel járt, egész közel. Itt a teszt. De nagyon ráértem, bő fél órát, még tegnap.