Vannak pillanatok, amikor az ember csak áll, és annyira meglepődik, hogy már káromkodni sincs igazán ideje, hanem egy nagyon mélyen átélt, hangszálcsomóban rezgő "Óóó..."-ra futja, amikor a hallgatóság várja az elkerülhetetlenül bekövetkező trágárságot, de az valahol benn szakad.

Volt ilyen tegnap, amikor egy olyan előadáson kellett ülnöm egész nap, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a munkámhoz, és valamiért majdnem bealudtam az elején és a végén. (VAT-carousel, ezt a kifejezést tanultam. Nem, kérem, ez nem az a centrifuga, ahol a klónokat pörgetik.)

Amikor szarrá áztam, de úgy igazán, mert bementem jó anyámhoz látogatóba az ügyeletbe. Vicces hely ez a Budai Irgalmasrendi, az ilyen helyeken szoktak mindenféle horrorsztorik játszódni a ponyvákban. Segítettem desztvizespalackot cserélni valami berendezésben (felőlem aztán Vízzel hűtött Vízzel moderált Energiatermelő Reaktor is lehetett volna) - nem lehet az ilyet elcseszni, annyira egyszerű, gondoltam. És jé, tényleg nem lehetett. Aztán hazaindultam, és a nyakamba kaptam Budapest ajándékát, az esőt, vödörszám. Nem, nem akarom tudni, miért csípte a szemem, és viszketett tőle a pofám.

És ma, mert ma van. 'Nuff said.

"...hogy fúrjon minden sztárocskába nyolc colos lyukat a Bulvár Kund..."