Elmélkedés a hosszú köpönyegek átkáról.

"Kettes, itt a porta. Megint beragadt egy szuperhős a forgóajtón főbejáratnál. Hozzál kávét, tizes kulcsot, egy új csapágyat és egy ollót. Eceteset. És egy űrlapot. Köszi. Vétel és vége."

(Nem, a Frontline-ban ez, logikusan, nem lesz probléma.)

* * *

No, tegnap megtörtént az ex-kolléga elbúcsúztatása - hétfőn még állás nélkül volt, szerdán már kezdett is egy új helyen, egy ügyvédi irodában. Söröztünk - nomármost, aki sörözött már velem, az tudja, ez mit jelent. Mókás volt, na. Misztörendőzán tovább bírta, elment még a Külkerre is, ahol elvileg dúltak a Külker napok, vagy miarák, és hajnali egyig vedelt. Úgy is néz ki. Én ezzel szemben kulturáltan ágyba hanyatlottam kilenc körül, és reggel kipihentem, rózsás bőrrel ébredtem. Most mindenki rosszkedvű, fáradt, kialvatlan, nyűgös és hisztis, én meg vigyorgok, mint a tejbetök (de nem ezért). Várom már, mikor sederítenek fejbe valami borzalmassal, csak hogy lássák, lehervad-e a mosolyom, vagy az arcomra van szögelve. (Lehervadna.)

Egyelőre ennyi.