Egy javaslat magamnak a jövőre nézve:

Kedves Srakker. Kérlek, a továbbiakban ne játssz második világháborús belsőnézeti-lövöldözőst, mielőtt komoly, mély és katartikus jelenetekkel szembesülnél valami filmen. Mert az ilyenkor elkerülhetetlenül felmerülő Doyle-effektus - vagyis az jelenség, amikor lelki szemeid előtt egy borostás, és némileg leharcolt külsejű SAS-ügynök berohan a képbe, hangtompítós Stennel elintézi a konfliktusforrást (a periferiális látómezején érzékelt mozgásra válaszul mintegy), majd nyomában féltucatnyi ideges wehrmachtossal tovaüget -, romboló hatással lesz a hangulatra. Nem viccelek, ezt tényleg ne csináld többet.

Most képzeljük el mondjuk valamelyik tetszőlegesen kiválasztott romantikus film zárójelenetét a Doyle-effektussal megbolondítva.

Mittomén, repülőtéren, örvénylő tömegben a rendezői utasításnak megfelelően kialakult kis nyugalom-szigeten, amikor a két Romana-szökevény épp búcsúzni készül.

-El kell mennem, de tudd, Brad, mindig szeretni... eh?"
*FROMP-FROMP-FROMP*
*nyikit*
*gyügyügyüp*
*FROMP-FROMP-FROMP*
-Wo ist der Engländer? Er sollte hier sein! Folgt ihm, ihr Affen!
-Brad! Brad! Ó istenem!

Eh. Szóval sürgősen karantén alá kell vonjam a Doyle-effektus kialakításáért felelős agyterületeket.