Ez a nap egy szép nagy, lidokainnal kezelt horgot vágott a felső állkapcsomba, nagyjából arcüregig, aztán, amikor megvolt vele, a horgot egy sodronyhoz erősítette, melyet rákötött egy terepjáró vonóhorgára. Mikor ezzel megvolt, elégedetten felvihogott, majd kezdődött az utazás. Amikor fékezett, akkor jó volt, mert megajándékozott a repülés és a szabadság élményével, amikor a hivatali marhaságokba belekábult tudatos én felröhög és hátradobja magát a székben, mit sem törődve az irányítással. A gyorsulási fázis már kicsit fájdalmasabb volt: olyan részeim kezdtek vinnyogni, amelyeknek elvileg nem kéne.

Most úgy nagyjából rendben vannak a dolgok, csak az a baj, hogy a "Recuperate" gomb még mindig blank, hiába kattintgatok rá.

...éééés bréking nyúz!

Rejtő-hőst most értesítették, hogy a pályázatát elfogadták, és így, hogyúgymondjam, felvételre került. WOOOOO-HOOOOO! Way to go, man! Há!

Update: a nap végére a fenti jelenség elmúlt. Megjelenését nagyrészt annak köszönhetem, hogy a Hivatal, engem cseppet sem kímélve, legárgyult állapotomban támadott meg a marhaságaival.

Hivatali párbeszédek #16

Srakker: - Na, itt most egyértelmű, hogy a jobb kéz tudja, mit csinál a bal.
Misztörendőzán: - Mit?
Srakker: - Csuklóból fűrészeli a jobbot.

Szóval amikor a kommunikáció megpróbálja lemásolni a gordiuszi csomót, olyankor, amikor én épp a különböző alkatrészeimet próbálom a helyükre édesgetni, nos, olyankor egyáltalán nem vagyok elégedett.

"A kávé tartja mozgásban ezt a várost. A kávé és a tehetetlenség."