A hétvégém igen kellemes darabra sikerült. (Gondosan elkerültem, hogy bármi hasznosat tegyek, az otthoni kerti hinta leszedése pillanatnyi elmezavar volt.) A péntek az - attól függően, hogy ki kit akar gyanúsítani - vagy a véletlen egybeesések, vagy az isteni beavatkozás napja volt.

Kezdődött ugye szomorúságos másnapossággal, ami a nap nagy részére rányomta a bélyegét, és csak kitartó, sörrel történő kezelés hatására volt hajlandó ideiglenesen távozni. De mert valahol hallottam, hogy a sör az jót tesz a másnaposság ellen, gondoltam egy merészet, és belevágtam a délutánba. Először volt főiskolai csoporttársaimmal találkoztam - jó arcok, de annyi konfliktust fojtanak el három óra alatt, mint valamelyik, villongás-exportjáról híres terület éves termése. Sz'al jó, jó, de minek. Azután belémvillant a felismerés, hogy nekem van ám pénzem, Zerglingnek meg van ám születésnapja, ezért elmentem vásárolni. (Pénteken szóba került, hogy a jelenlegi biliacél késénél talán valami jobbat érdemel, de végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak mást veszek, mert nincs kedvem egy hétig várni, amíg megérkezik a Toolshop.de-ről a halef, másrészt meg azért, mert Zergling igen elégedett az ő biliacél késével.) A zsákmánnyal a kezemben hazafelé tartva futottam össze PsycloneJack kollégával, kaptam tőle könyvet (még csak az egyharmadánál tartok, de tetszik, majd jön kritika) - illetve ekkor még csak ígéreretet a könyvre, magát az objektumot csak később pakoltam az inventoryba - és meg is beszéltük, hogy eszünk valami kímélőt. Rejtő-hős, akit szintén elvártunk, és E, valamivel később, de beesett. Hazaérés, örülés, alvás.

Szombaton Xena/Robinéknál voltunk házibulin - Butytime, Zergling, meg én. Felpakoltunk némi muníciót útközben. Kicsit korán hazajöttünk, mert bár mindenki aranyos volt, meg juhé, meg most nem kellett konfliktust oldani, elég ványadt volt a hangulat, és ezen még a Lúzerkommandónk sem tudott változtatni. Idővel meg már nem is akartunk. Butytime úgy döntött, hogy leveszi a hátizászlót. A Kommandó egyelőre érdeklődéssel, bár határozott szkepszissel figyeli Butytime kommandós próbálkozását (neked szurkolunk, öreg, de azért teszünk félre pénzt bánatos vedelésre).

Vasárnap hazamentem - ezalatt Zergling, önnön ügyességemnek köszönhetően, kimosta a d10-eimet és a papírzsebkendőimet, így nekem vannak a legtisztább kockáim és a legszöszösebb ingeim a városban -, megebédeltem, eldumáltam édesapámmal, tévéztem, leszedtük a kerti hintát, hazamentem, megint megnéztem a Last exile-t. Amit most kritizálni fogok.

A Last exile bizonyos szempontból hasonlít a Warhammer 40,000-re. Ez a szempont pedig az, hogy a technikai eszközparkja, bár látványos, nem működik. Bár nem működik, látványos, ezért szeressük. Szóval, legyünk őszinték: ha antigravitációs meghajtású, nagyméretű, ágyúkkal felfegyverzett, kisebb vadászgépek indítására alkalmas léghajószerű borzadályok csoportos párbajából áll a harcászat, akkor a néző elkezd roppant hülyén nézni. A kedvenc részem, hogy egy légicsata egy pontján elkerülhetetlenül bevetik a gyalogságot. Ez nem abból áll ám, hogy jönnek a deszantos legények, és megpróbálják megszállni az ellenséges jármű valamelyik létfontosságú pontját, neeem. Ez úgy néz ki, kérem, hogy a diszkréten egymás mellé manőverező repülő bárkák oldalfala lenyílik, és az öt-hat sorban felálló gyalogság elkezdi lőni egymást (hogy miért nem találta ki valamelyik katonai zseni, hogy az így feltáruló nyílásokba beleágyúztasson, az lapzártáig nem derült ki). A gyalogosok túlélési aránya 30% csatánként. (Gondoljunk bele: először 30% esélyed van, másodszor 9%, harmadszor 2,7%, aztán a negyedik ütközetre be kell érned 0,81%-kal. 0,000000003486784401% esélyed van, hogy életben találjon a huszadik ütközet vége, amikor is juhé, leszerelhetsz. Ki az az ostoba fasz, aki ilyen tempóban pazarolja a nehezen megszerzett, macerásan kiképzett embereit?) Kábé olyan ezen a világon a csata, mint a megboldogult XVII. században (gőzpuskák, bazmeg, nem viccelek), a túlélési aránytól eltekintve, mert errefelé láthatóan nem divat vigyázni a kormányzati vagyonra. Ettől eltekintve a Last exile jó, nagyon jó. (Sőt, ez a fajta ostobaság egy határon túl igenis a javára válik a sorozatnak, mert rettentő stílusos. Hogy egy közepesen képzett hadászati maki már Napóleon lehetne egy ilyen környezetben, a Minden Hadak Legyőzője és a Hős Dusis Város érdemrendek elvitathatlan birtokosaként, más kérdés.) A karakterek nem csak viccből vannak a képernyőn, a jellemek jók, a sztori érdekes, a grafika meg egyszerűen zseniális. (Cartman átbilleg a képen: "...gyengék a rajzok.") Tehát érdemes megnézni mindenképpen, csak a józan észt kell az ajtó elé, a lábtörlőre űzni, és néha dobni neki kekszet, hogy elhanyagolva ne érezze magát.

A vasárnap este a Call of Duty: United Offensive nyűvésével telt. Már régebben elkezdtem, de aztán közbejött a Dawn of War (éppen haragban voltunk egymással, mert Moody őrmestert mindig lekapta valami szemfüles orvlövész, amíg én önfeledten géppuskáztam az elkommunizált MG-42-essel, meg amúgy is rendszeresen megdöglöttem), de most egy hirtelen pillanatomban előszedtem, és boldogan henteltem. A pályatervezőket és a sztoriírókat dicséret illeti a munkájukért: nagyon hangulatosak lettek a pályák. (Az egyetlen sztorijellegű bug, amit észrevettem, színtiszta véletlen: Jóhallású Doyle, az angol pálya főhőse, már fél perccel azelőtt meghallja a lánctalp jellegzetes nyiknyiknyikjét, hogy a feltűnő, rosszarcú páncélos telibe kapná a haverokat szállító teherautót. Kérdésünk: a haverok miért nem hallották?) Amúgy nem véletlenül lett körbenyálazva ez a kiegészítő. Egy baj van vele: rövid. Alig játszottam vele pár délutánt, és már a szovjetekkel aprítok.

Aztán tizenegy óra lett, és én eldőltem aludni. Most pedig megint itt vagyok. A jóarcú cellatársam helyszínen van, az állomány jó részével, szóval úgy érzem, nem lesz szép az élet.