Most épp olyan droidokról olvasok valami mangát, amelyek épp úgy néznek ki, mint az emberek, és megfelelő programozással épp úgy is tudnak viselkedni. (A Chobits kellemes cucc, de azért én most fikázni fogom egy kicsit. Mert ez egy ilyen nap, és mert nekem ez most jól esik.) Ezek a droidok idővel a társas kapcsolatokból is kiszorítják az embereket: egyre gyakoribbá válnak az olyan párok, ahol csak az egyik fél szerves. Nomármost, én ezt végig fogom olvasni, holott a bugok már kifeszítik a koncepció oldalát, és annyi helyen vérzik, mint egy békében halódó ebolás.

Ugye ezekből a droidokból van kicsi, nagy, meg közepes, és nagyjából helyettesítik mindazokat a funkciókat, amiket az ember a háztartási gépeitől meg a mobiltelefonjától, PDA-jától elvár (a modell felszereltségétől függően). Kezeli a háztartási gépeket, felveszi az üzeneteket. (Persze ez utóbbihoz külön megjelenítőre is szükség van, amihez egy ember is képes odasétálni, és üzembe helyezni, dehát mindegy.) Ez eddig jó, mert alapból lábon lövi a világ koherenciáját. (*BLAM* Agh!) Minek építsek bonyolult autonóm és motorikus funkciókat egy eszközbe, csak azért, hogy ne essen ki a zsebemből, ne maradjon le, ne törje össze magát, ne lépjen egy autó elé? Egy eszközbe, amely nagyszerűen elfér egy antennás téglatestben, és ha felébreszt reggel, még tisztességgel gyűlölni se lehet. Miért cserélsz le egy nem emberi tárgyat egy ember alakúra, miközben ugyanazokat a funkciókat használod belőle? Miközben ugyanaz az eszköz nagyjából tízezerszer tudna többet, ha az emberség-imitáláshoz szükséges dolgokat valami hasznosabbra fordítod?
Oké, később, a fejlettebb típusok idején már képes imitálni egy partnert, de ehhez döbbenetesen fejlettnek kell lennie, és az a temérdek magányos ember, akik ezeknek az izéknek a piacot jelentik, nem fogja finanszírozni a félig sikerült változatok bugjainak kiirtását. (Miért költsek három-ötezer dollárt egy olyan gépre, ami annyit tud, mint a kétszáz dolláros telefonom, csak mindezt egy félig-meddig emberalakú karosszériában tudja?) Tehát a persoconoknak nincs reális piaca. A belátható jövőben.

A másik érdekes kérdés: miért akartak ezek az elképzelt emberek intelligenciát adni a gépnek? Ennyire fáj a gondolkodás? Miért akarnak ezek az elképzelt emberek érzelmeket adni a gépnek? És ha egyszer beprogramoztad, hogy vigyorogjon, sírjon, nevessen, amikor egy ember tenné, úgy, ahogy ember tenné, hogyan leszel képes megmondani, hogy azokat az érzelmeket ő csak lefuttatja, vagy valóban átérzi? (Olvassatok Lemet. Az öreg lengyel még mindig megmondja a frankót.) Az ő esetükben nincs semmi értelme. Nincs semmi haszna. És őszintén szólva a számítástechnika már anélkül is épp elég bakugrást, végzetes kivételt, random fagyást, irgalmatlan világfaló bugot produkál, hogy a szoftver szó szerint hisztizni kezdene nekem. (Kibaszott sámánmágia.)

A harmadik kérdés, ami felmerül, hogy hol marad ezeknek a droidoknak az ellenzéke? Bár a sztori - meglepetésre - Japánban játszódik, elég valószínűtlennek tartanám, hogy ne alakulna ki masszív ellenállás velük szemben, olykor fizikai erőszaktól sem visszariadva. (Hiszen, mióta vannak a mobiltelefonoknak és a mail szervereknek emberi jogaik vagy állampolgárságuk?)

Most néztem utána, elvileg ez az izé a XXII. században játszódik. Biztos valami XXII. századi skanzenben, mert nekem ugyan fel nem tűnt ez a tény, amíg a képeket néztem.

A sztori megáll a térdelő világkép mögött és tiszti oldalfegyverével tarkón lövi.

Akkor mégis miért olvasom végig, én hülye pöcs, én? Alighanem mert érdekel. És mert nap végére talán termelődik bennem annyi kreatív nafta, hogy tovább rugdossam a Frontline-t. (És hogy ezen okfejtés után miért vannak a Frontline-ban droidok? Erre is megvan a magyarázat, nyenye. De most még nem mondom el.)

Szóval ennyi. Morcogás vége.

Update: egy egyeztetési hiba és egy összefolyó félmondat kijavítva, mester.