Ez az év, úgy látom, kezd arról szólni, hogy kedvelt ismerőseim helyrejönnek (Heh. Isoldét eddig egyszer láttam, de mégis kedvelem). És ez jó, kérem, nagyon jó.

És annak is örülök, hogy ennek örülni tudok. Tisztes távolból. Mert érzem magamban azt a betekintési kényszert is, ami a valóságshow-kat működteti, azt a késztetést, hogy két teljesen hétköznapi - és mindemellett persze teljesen, totálisan egyedi - ember kapcsolatát on-the-fly módszerrel kövessem végig. (És én, kérem, olyan nyájlény vagyok, aki a kisebbik nyájat választja - az egyetlen fogyasztói csoportba sem tartozás olyan illúzió, amely egész jól eltartott pár iparágat pár évtizedig, de azért bizonyos csoportokba nem kívánok tartozni. Ők se hozzám, ezzel ki is egyezünk.) Bámuljak? Ne bámuljak? Nem lenne korrektebb, ha most szépen elsétálnék a magam dolgát intézni? Na ugye.

Move along, people, there's nothing to see here. There's nothing to see here. Nincs itt semmi látnivaló, kérem, oszoljanak. Nincs itt semmi látnivaló.

Voyeurnek érzem magam. (Namivan, csíra, röhög képen a cinikus énem, most már tétre megy a játék a képernyő túloldalán? Eddig mire ment, babszemre?)

Jutiseszembe.

Ma olyan hiperszinten unalmas és általános előadásokat volt szerencsém hallgatni az Európai Bizottság középnehéz fejeseitől, hogy az agyam kínjában sebességbe tette magát, és kidolgoztatta velem annak az űrlapnak a mintáját, amiket a hamarost bevezetésre kerülő új szabályozások alapján kidolgoznunk és használnunk kell. Creative bureaucrat, a harbinger of doom.
És előadás közben láttam egy rajzfilmből szökött ügyintéző archetípust, azt a fajta gonoszkeretes szemüveges, hormonkezelt Szörnyella de Frász gazdaságos nőszemélyt, aki még tokakeretes állát is úgy szegte előre, akár egy faltörő kost. Nem esett nehezemre elképzelni, amint kevlár könyökvédőivel letöri az ügyfél (ejtsd: undorító, alkalmatlankodó, elmaradott, idegesítő, sokadrangú, szánalmas, ostoba korcs) ellenállását és egóját a hivatalban. Így néz ki az a fajta ügyintéző, aki akkor megy ebédszünetre, amikor az a legalkalmatlanabb, aki visszaküld, elküld, másik ablakhoz irányít okmánybélyegért, aki miatt a bürokrácia a "kontraszelektált idióták gyülekezete" kifejezés rövidítésévé vált. Igen. Előítéletes vagyok. Fel is dobta az előadások monotóniáját.

Kérdésre válaszolva: "(...) If the new Member States fail to give a satisfactory clarification to our questions concerning the description of financial management and control systems, along with the audit system, the Commission will not be in the position to disburse any further payments."

A gyöngyszem. Kicsit megfagytam, nem mintha eddig ezt nem tudtam volna, de ez a magától értetődő távolságtartás és felelősség-áthárítás, ami a mondatból süt, késleltetett jókedvre derített. ...will not be in the position to... Ez igen. "Ha nem adtok tájékoztatást, nem fizetünk. Oszt' sanyi."

Elsején csatlakozunk. És, amikor az előadások során megemlítették a Hivatal nevét, mint olyasvalamit, ami aktívan részt vett az előkészítő munkákban, (...és a Hivatal végrehajtotta... és a Hivatal elvégezte... és a Hivatal...) igenis, büszkén néztem körbe. Mert igen, részt vettem benne. Mert igen, az én munkám is szerepet játszott. Nem hiszem magam pótolhatatlannak. Nem érzem magam erre a munkára teremtve. De. Ott voltam, és megtettem, amit kellett, és ha nem is leszek több egy fogaskeréknél, akkor is egyedi az én pozícióm: valamicskét alakíthattam a rendszeren. Nem sokat. Nem eleget. Nem pusztult ki a korrupció és az inkompetencia, megvan még a kisstílű helyezkedés és pozícióharc is, köszöni szépen. Büszke vagyok. Az elmúlt két évemre.

Tökjó. Höh.