Heh.

Megint elveszett egy post, de most tényleg a Dunába esett, mert láttam, ahogy egy Explorerbe belefagyva elmerül. Az utánalövetés feleslegesnek tűnhet, de jól esett.

Szóval.

Tegnap bejelentettem, hogy albérletbe megyek, és az olyan mindennapi közönségességeket, mint a reggeli, a mosogatás, a vasalt ing, a bónusz retyópapír, vagy a mosott törülköző, mostantól nem automata/félautomata módon állítják elő, hanem ügynökünk mindezen dolgokhoz kézivezérléssel, a valóság nyers brutalitásában fürdőzve jut hozzá. Korábban is gondolkodtam ezen a lehetőségen. Ilyenkor persze mindig felmerült a lustaság vízihullája, ami felpuffadt arcán bájos mosollyal kérdezte, ugyan, mégis, nem lenne-e sokkal kényelmesebb, ha hagynám, hogy mindezekkel csak még néhány évig kiszolgáljanak? Aztán mellé vergődött a harmincöt éves, létbizonytalan Srakker képe is, amint bután nézi a tojásrántottába véletlenül belesült tojáshéj-darabokat. Ez elég meggyőző volt ahhoz, hogy kedden döntésre jussak. Ha minden igaz, Zergling lesz az albérlet-foglaló társam.

Tehát bemondtam a tutifrankót a rakott karfiol mellett, amire meglehetősen váratlan reakciók születtek.

Apám csak annyit mondott, hogy "Jó, amúgy is ideje lassan." Azt hittem többet fog szöszölni. Mondjuk, valószínűsítette, hogy egy évnél tovább nem akarom majd ezt a projektet folytatni.

Anyám ezzel szemben bejelentette (eddig csak az én lustaság-vízihullámat doppingolta a győzelemig vele), hogy "Ha elmész itthonról, nem lesz okom együtt maradni apáddal, és elválunk." És most, hogy már keresek annyit, hogy ne kelljen a holnap miatt aggódnom, csak minden másnap, és most, hogy a keddi szütty megvolt, ezt végre hajlandó is voltam belátni. Így hát tőlem szokatlanul lakonikus mondat vetette át magát sikoltva fogaim védőkorlátján: "Jó." Úgy látszik, megindult a döntésekért vállalt felelősség lavinája, amely jó eséllyel elsodorja és pozdorjává töri azt az ingatag felépítményt, amelyet családi állapotomnak nevezhetek.

"Jó." Jól esett.

* * *

Egy régebbi tőlem, de nem tudom, kitől loptam, majd biztos lesz, aki felvilágosít:

"...én is csak kettest húztam a genetikai lottón..."

* * *
Ami azt illeti, a keddi szütty még ma is érezteti a hatását: jó tudni, hogy akadnak emberek, akik a személyiségem setétebbik oldalát is hajlandóak meglátni és elfogadni. Így azért nekem is könnyebben megy, pedig elhiheti mindenki, hogy Lúzer isten egyik vidám pártfogoltja vagyok. ("Tudod mit, Uram? Tudod, mit? Eh, úgyis tudod, akkor meg minek mondjam. Húzz be egy strigulát.")

* * *
Ma pedig nyakig vetettem magam a Nyolclotos projektbe, vidáman lubickolok az akták között, és élvezem, hogy két nap után utálnak.