Gondolatok a Hivatalban

Érzem, közeleg a mélypont.

Az emberi sötétség leplezetlen megnyilvánulásai láttán néha komolyan eltűnődöm, hogy mi alapján válogat az evolúció. (Az oxigén-lottón ma az ingerültségért felelős agyterületek nyertek. A többi tompítva van.) Ezek a szégyenletesen setét, kontraszelektált példányok - igen, azok, akiknek szent meggyőződésük, hogy a filantróp az egy növény -, azok a csodalények, akik mellettünk szaglanak a szavazófülkében; akik hisznek a liposzómákban, bár kimondani nem tudják; akik nem tanulnak, nem tudnak, és csak felejtenek; akik egyszerűek, de a bölcsességet akkor sem ismernék fel, ha a seggükbe harapna. Ők azok, akik megússzák, akiket előreengednek a sorban, ők az adótévelygők, ők a törtetők. Jönnekaférgek. Büntesse őket az Úr azzal, hogy értelmet, emlékezetet és lelkiismeretet ad nekik, és egy hosszú, hosszú éjszakát, hogy átgondolják tetteik következményeit. Call me evil, mwouhuhuháháhá.

"Tudod, gondolkodtam, hogy lelkiismeretet adok ennek a rohadéknak, de aztán egyrészt úgy gondoltam, hogy túl lusta vagyok én ehhez, másrészt meg tényleg aljasság lenne. Sokkal olcsóbb elásni."

* * *

A hétvége sajátos darab volt.
Pénteken Pszich2. Ebből érdekes, már-már súlyos elbeszélgetések néznek ki, úgy fest, teljesen eltérő kvalitásokkal rendelkezünk, és emiatt nehezen találjuk a közös hangot. További vélemények, miegyebek a Feledés Homárja folderben találhatók.

Péntekkel kapcsolatban tartozom egy ígérettel, nevezetesen pozitív postot kell, hogy közöljek Budapest általam ismert legjobb, és itt most egyértelműen a legjobb, minden szempontból a legjobb éttermével kapcsolatban. Azonnal szembe is megyek a Népszabadság érintettjének véleményével, jaj, jaj. Természetesen, a legjobb definiálásakor korlátozó tényezőt jelent a plebeius mivoltomból fakadó, alacsony nyáltűrés, ugyanis, ha ez eléri a tizenöt millisznobot, kiforduló szemmel és gyomorral oldalgok el a létesítménytől. Az értékelés természetesen teljesen szubjektív, reklamációkat a neveltetésemért és az ízlelőbimbóim konfigurálásáért felelős személyekhez kéretik küldeni, üstöllést. A hozzám érkező reklamációkat tőzegláp alatt tároljuk, nemzetbiztonsági okokból. Ezenfelül, semmi közöm az ízkompozícióhoz. Azirányban sem végeztem beható tanulmányokat, hogy mihez mit szoktak tápolni; a bort, mint olyat, nem szeretem; nem magolom a listákat arról, hogy mi minek az ízét erősíti, illetve gyengíti; sőt, az etikett-tudásom sem az a színvonalú, hogy különösebb felkészítés nélkül részt vegyek egy, az Egyesült Királyság királynője által rendezett fogadáson. Bár, mindezekkel az alapvető hiányosságokkal együtt relatíve ritkán égetem be magam társaságban - tudom, igazságtalan világot élünk, hogy még nem cipelt el egy százharminc kilós izompincér és lőtt tarkón az étterem hátsó traktusában, amiért csapolt Heinekent kértem a marhahús mellé. De bízni azért lehet abban, hogy a fejlett kultúra észbe kap, és tudatlanságomhoz méltó sorsot ad az arcomba osztályrész gyanánt.

Tehát akkor, essünk neki.

Ugye, kezdődik azzal, amikor a felhasználó - esetünkben Rejtő-hős és én - beszüttyög az utcáról. A pincér azonnal reagál, ami nem annyira meglepő, mert nincsenek sokan, de láttunk már az ellenkezőjére is példát, ezért a kicsinek is örülünk. Csapolt Heinekent kérünk, ami jó, a hab hiba nélkül teljesíti a tőle elvárt magasságot, a pohár falán diszkréten gyöngyözik a pára, az összeállítás, hogy egy feledésbe merült nevű profit idézzek, "átütő ízélményt biztosít", akármit jelentsen is ez. (Ezzel a mondattal már csak az "aromapillanat" szószörnye van versenyben, a szavazatszámlálás még folyik.) Előételként sajtot ettem, gomolya nem volt, helyette rántott mozzarellát tömtem az arcomba. Jól volt elkészítve, és emberes adag volt, néztem is ki a fejemből kuszán, amikor megláttam. Azután jött a szték. Ó, igen. Hát, hellóóó, köszöntem neki, amikor megláttam, ahelyett, hogy a tisztelettudó csókolomot választottam volna, pedig tisztes adag volt már ránézésre. "Hát, Bimbó, erre rápacsáltál", mondtam teljesen érzéketlenül, amikor a felénél jártam, de mentségemre legyen mondva, hogy én láttam már kormányzati pénzt is közelről, szóval viszonylag könnyen el tudok vonatkoztatni attól a ténytől, hogy az, amit most annyira szeretünk, valójában honnan származik. A sztéket nem szokták elrontani, ezért is szeretjük. De azért van jó, meg nem annyira jó, hát nem küldjük vissza, de csak nyámmogunk rajta, mint Milka tehén a csomag Orbit Günterfressen jellegű. Ez egyértelműen az előbbi kategóriába tartozott. Annyira nem fajultam el a műélvezetben, hogy az ízharmónia szót a számra vegyem, de már megkörnyékezett a gondolat. A kiszolgálás teljesen korrekt volt, annyira nem tisztelettudó, hogy zavarba jöjjek, de azért annyira igen, hogy megteremtse az illúziót: itt nem csak a pénztárcámat tisztelik, hanem a vendég mivoltomat is. Jóféle illúzió volt: nem omlott össze.

Nagyon jóllakott ügynökként nem mentem táncolni. Evvan. Mentálisan nagyon alacsony színvonalon futottam, és nem volt meg a heti tümmedés-adagom, ez pedig alapvető a megfelelő társasági színvonalhoz.

* * *

Szombaton egy kudarcba fulladt játékot (MÓKUS old edissön) követően izomból rávetődtem a némileg elavult és monoton Starfleet Command III-ra, ami, bár nem vagyok trekkie, mégiscsak lekötött az első három fagyásig. Kedves fejlesztők, üzenem ezért. Amikor végre sikerül végre úgy manővereznem, hogy "Hit 'em with everything" üzemmódban az elém került hajó farát szétnyüsszenthessem a retekbe valamennyi előrenéző fegyveremmel, ezzel megadva a kegyelemdöfést a gázuszályt eregető, halódó űrdereglyének, a program ne sértődjön be, és egy hosszú hexa hisztivel ne vágjon ki engem a játékból. Jó?

Köszönöm.

* * *
Vasárnap. Engedtem a csábításnak, és leküldtem egy Hunor light szivarkát, Rejtő-hős készletének utolsó darabját. Eredeti elképzelésemmel ellentétben, mégsem leszek kocadohányos, túlságosan jólesett ugyanis. Az a baj, hogy az ösztön és a felhorgadó vágyakozás túl gyors a józan észhez és a mérlegeléshez képest, ebből lesz a zabigyerek és az impulzusvásárlás. Figyelni kell, éppen ezért. Történt mindez az Alagút fölött, és miközben Rejtő-hős a szokásos Dunába lökéseink egyikét hajtotta végre rajtam, végignéztük, ahogy az égő műanyagok fekete, tömény füstje kitakarja előlünk a túlparti szállódák képét, mivel egy Alfa Romeo a Lánchidat választotta spontán öngyulladása helyszínéül. Érdekes kérdés: az ott veszteglő két Ikarus turbódízel személyszállító csoda (a.k.a. busz) egyikén se volt akárcsak egy nyamvadt porral oltó? Biztosan meg kellett várni karba tett kézzel, hogy két tűzoltó rohamkocsi üvöltsön a helyszínre? Visszafelé persze a Lánchídon mentünk, tunkolni, Rejtő-hős a rá jellemző könnyedséggel jegyezte meg, mikor sikerült azonosítania a kigyulladt jármű típusát: "Ja, egy Alfa 157-es. Igen, azok szeretnek maguktól kigyulladni." A megjegyzés éléből sokat elvett volna, ha a búsképű tulajdonos nem tartózkodik ott. Rejtő-hős épp kétrét görnyedve próbált átpislogni a korlát alatt, ezért arcomba bele kaptam egy gyilkosabb fajta pillantást, amit iktattam.

Este vámpírosdi. Vám-pír. VPOP (a.k.a. V-Pop (ejtsd: Ví-páp), a fiúbanda, ahol bajszos, pocakos pénzügyőrök dalolnak lágyan, és néha behajítják a kincstári zubbonyt az őrjöngő közönség sorai közé), és az arcbőr környéki vérbőség. Még mindig jó. Még mindig rohadt sokat költök sörre és rágcsára. Ez utóbbi még mindig nem érdekel, csak hónap végén feltűnő.

* * *
Hétfőn. Hétfőn nagyapám barátnőjéhez hívnak mentőt a szomszédok, mert allergiás rohama van. Történik mindez a legbékésebb punnyadásom kellős közepén, mikor épp ebédelni készülnék. Egy szál pizsamában, húszmilliméteres borostával felszerelkezve ért a nagy hír, de másfél perc alatt utcai ruhába ugrottam, és újabb három perc alatt már nagyapáméknál próbáltam a helyére tömködni a tüdőmet.

Kicsit túljátssza a szerepét, gondoltam, amikor megláttam, de aztán eszembe villant, hogy a halálfélelem, még ha nem is teljesen valós az alapja, elég undorító érzés lehet, és majd akkor ugráljak, amikor én nem tudom kiköhögni öt percen keresztül a torkomat szorító gombócot, és csak minden harmadik lélegzetvételem sikerül. Azt' meg álltam ott, mint lószerszám a hideg vízben, mert hogy a káráló szomszédság gyűrűjében fuldokló személyek pátyolgatása nem képezi mindennapi tapasztalataim részét. Persze, mindenki minden félreértett, nem értett, tovább magyarázott, és elfelejtett, ennek persze nagyapám itta meg a levét, de csak később. Ő negyed óra múlva, a mentősök megérkezését követően nem sokkal ügetett be a helyszínre, és láttam rajta, hogy rettentően aggódik: ebben, mint később, az adategyeztetésnél kiderült, alighanem szerepet játszott az is, hogy a felesége a kezei között vérzett el annak idején, és nem úgy tűnt, mint aki szeretné megismételni ezt a mutatványt. Életveszély azonban nem volt, vagy ha volt is, már elmúlt, így nagyapámbarátnőjét még aznap hazaengedték. Mint kiderült, vasárnap délután volt már egy ilyen, és akkor is hazaküldték. Most akkor mi a fasz?

Szimulál itt valaki, vagy két műszak nem érti a dolgát? Mindkettő? Egyik sem?

Persze, barátnéne jól letolta nagyapámat, amiért az ő nagy életveszélyét Fóton töltötte, holott nem is töltötte Fóton, csak én értettem félre egy hülye kérdést, és tíz másodperccel később tisztázódott, hogy nem róla beszélünk, ő nem ott van. Én sokat megértek, de nagyapámat békén hagyni, vagy asztalok személyekre való ráborítása jön.

Ilyen felvezetés után találkoztam Zerglinggel, ahol, egyik kollegájával, Villával az Amigo Bar (a.k.a. Amigo Szelet, elnézést) kevés számú punnyadék, tümmeteg vendégének egyike lettünk. A pincér gyerek egészen kritikán aluli módon teljesített: az nem pálya, nem állapot, hogy fél-, háromnegyed óránként bukkanunk fel, és a vendégnek kell könyörögnie, hogy hadd hagyhassa már itt a pénzét. Új törzshely után kell néznünk. Azért bolondok voltunk, csak nem nagyon és nem eléggé.

* * *

Ma. Munka. Nyüzsgésmentes kezdés. Délben megyek, összekanalazok pár dokumentumot, azt' jövök vissza.