"I decided to be depressed for a while." - Spider Jerusalem, Transmetropolitan, vol. 1.

Mindenki vonuljon fedezékbe. Nagyon göröngyös a hangulatom. Föl-le, föl-le, rohadtul abba lehetne már ezt hagyni.

Ma éppen:
-összecsikorduló fogak között elsziszegett, cikkcakkban a bőr alá vágó sértésekhez van kedvem;
-összeráncolt, mélyre húzott szemöldökök alól elővágó, hideg, fáradt tekintetek vetéséhez van kedvem;
-mélyről feltörő, végső figyelmeztetés-jellegű felmorduláshoz van kedvem.

Aztán elsétálni, féloldalas, cinikus mosollyal, fürdőzni kicsit a saját jelentéktelenségemben, és a felemás tudattal, hogy bántottam valakit.

A következő másodpercben bevág végre a tudatos, a jól szituált, a jól szocializált és egyébként is whatever énem, kavarog valamit a szelepekkel. Ekkor adok magamnak egy kis szégyenfröccsöt, csak egy leheletnyit, hogy a hangulatom igazán összetett, ravaszul vegyített módon menjen az idegeimre. Az egész hangulatgörbe ezután átvándorol a fáradtsági tartományba, amikor legszívesebben csak ülnék felpezsdülő tüdővel, kissé elbiggyesztett ajkakkal, és a vállamat rándítva kérdezném magamtól, hogy a fentieknek mégis mi értelme van.

Lehet, hogy ez nikotinelvonás? Hétvégén kocadohányoztam, és a számok kezdenek stimmelni. (Az lesz az.)

(...)

Most megint könnyebb. Fuck it. A tudatos énem gond nélkül elmehet berepülő pilótának azok után, amit az utóbbi időben az érzelmi életem produkál vele szemben.

Megyek is haza, mindenki legyen jó.