Jíííí-háááá. Újabb teljességgel elcseszett hétvége, de yoda se neki, így volt ez rendjén- iszonytatóan bekockultam ugyanis. Egy iskola étkezőjét béreltük ki húsz képcsőarcú cimborával együtt, hogy ott borzasztóan szétlőjük egymást BF: 1942-ben, mint már azt ugye korábban talán mondtam volt. Mivel engem az szállított a helyszínre, aki a szervert is vitte, kénytelen voltam 5:30-kor kelni, hajnalban - Armageddon, Armageddon! -, emiatt pénteken viszonylag korán feküdtem. Szombaton pakolás, indulás, majd heveny hálózatépítés, rágcsa-vásárlás és Red Bull-döntögetés után végre kezdődhetett a WWII-light. Eddigre aztán persze kiderült, hogy bár eredetileg úgy terveztük, hogy kétszer tizenöt fő fog pixelt kergetni, az ellenfél, a Nagyszájú Ifjoncok csapata nyolc fővel képviseltette magát. Így aztán megvalósult az adjkirálykatonát-effekt, némi sírással és rívással vegyest.
 
Én a nyolc órás kezdést követően másnap négyig bírtam alvás nélkül, ahol az utolsó két óra amúgy is nyűglődés volt. Nem bírom én ezt már úgy mint megboldogult fiatalkoromban, höhö. Volt pár vicces jelenet - például a hármas friendly fire esete, amikor engem aközben bombázott le az egyik gyerek, hogy én tévedésből kilőttem egy másik figurának az ellenségtől rekvirált tankját, vagy az, amikor a zászlót öt percig egymagam tartottam, majd lőszerem fogytán a helyszínre érkező baráti sniper ürítette belém pisztolya tárát -, de egészében véve inkább csak megcsömörlöttem a játéktól. Ebben az is közrejátszott, hogy a résztvevők egy része valamit véglegesen elvesztett a játék fogalmából, és versengéssel helyettesítette azt.
 
Mert az, amikor a közvetett páncélostalálatot szenvedett és éppen ezért ballisztikus pályára álló katona kinyitja az ejtőernyőjét, és egy árokba libben, hogy leérkezéskor ne veszítse el azt a kevés benne lévő vitamint, ami megmaradt,eképpen alakulva három HP-s monsztává, épp olyan röhögésre ad okot, ha én ültem a tankban, mint ha engem lőttek.
 
A szép megoldásokat illik megdicsérni akkor is, ha az ellenfél csinálta. A hibákon felül kell emelkedni. Idővel beletanul a leghurkaujjúbb is.  ...és akkor mi van, ha elbukjuk? Ha jól küzdöttünk és jól szórakoztunk, akkor nincsen semmi ok a szégyenkezésre, az egyéb, járulékos hisztiket meg végképp kéretik otthon felejteni.
 
De ennek ellenére nem volt rossz. Bár asszem, a továbbiakban inkább hanyagolom. C-hö.
 
Nade ezek után közvetlenül támadott a vasárnap - először szüleimhez mentem, családi ebédre. Borzalmasan szét voltam esve az elején, de ezt elnézték. Ennek örültem, mert amikor pislogtam, még ott játszott az esti játék visszfénye - lelki szemeim előtt páncéloscsaták képei peregtek. Rohadt kellemetlen volt így lefeküdni szunyálni, hogy mást ne mondjak. Aztán megjött nagyapám, barátnőjével együtt, aki tény, kicsit terhelő idegileg, de hát a fene megegye, a nagyapám választotta, tehát én ehhez jó képet fogok vágni. Ha őt nem idegesíti, én sem fogom kimutatni az ingerültségemet. Szóba kerültek olyan témák is, mint apai nagyapám és az ő alkoholizmusa, illetve ennek okai - botrány, hogy amikorra a bajai elhatalmasodtak rajta, az Államokban már rég ismert volt ez a tünetegyüttes. Kicsit keserédes hangulatú lett ez az alkalom (többek közt a Becherovka miatt, amit belém diktáltak, holott nagyon kapálóztam), de nem bántam.
 
Aztán hazamentem, meghallgattam Zergling élménybeszámolóját a Xena-féle buliról, pofozkodtam egy kicsit a frissen szerzett Ground Control II-vel, majd lefeküdtem, és izomból bealudtam.
 
Ma pedig próbálom türtőztetni magam, hogy egy másik intézménynél dolgozó, épp szabadságon lévő, korombéli úriembert tíz óra előtt zavarjak, pedig a főnökeim is kapacitálnak erre. K i fogok tartani, keményen. Én se szeretném, ha tíz előtt zavarnának.