Oh, az első korty energiaital felmart torkomra. Olyan, mint egy ébresztő, kontinenspusztító erősítőrendszeren előadva. A fejem nem fáj, az emésztőrendszerem csak olykor-olykor próbálkozik azzal, hogy Möbius-szalaggá fűzze magát. De a fogaim kicsit megkocsonyásodtak (látják? költői túlzás), és a gégém közölte, hogy nem szeret, és duzzog.

Ugyanis Zerglinggel, kollégájával-Villával, később Rejtő-hőssel megerősödve pusztítottuk az agysejteket a Kék rózsában. Az egyik félreeső szekcióban az emeleten matracügynökök kiképzése folyt: nehezen kimerülő témát szolgáltattak akkor még háromfős kompániánknak. Leplezetlenül bámultuk a friss rekrutákat a műanyag szobanövények fedezékéből, és undorító módon szénné röhögtük magunkat szegényeken. "Az SZKP KB XVII. Kongresszusa megállapította, hogy a szoc'lista országokban tapasztalható általános matrac- és párnahuzathiány imp'r'lista szabotázs eredménye, ezért a KB utasította a Május 1. Háztartásitextil Üzemet, hogy a hiányt a következő tervidőszak megkezdéséig pótolja. A felelősöket hanyagságukért megrovásban részesítette a Párt. Matracot minden lakásba!"

Zergling Lédi miatt van gondban, de azon kívül, hogy együttérzően rendeltünk még egy sört, sokat nem tudtunk neki segíteni. Lájfszakksz.

Ami azt illeti, lehet, hogy kolléga-Villa segítségével találunk albérletet (kódnév: Kánaán light), de majd akkor isszuk le a medve bőrét, amikor már nem fenyeget az a veszély, hogy leharapja az arcunkat. Utána befutott Rejtő-hős, és a Kék rózsa zárása után átosontunk valahová, amire nem emlékszem, de nem volt túl messze. Végül csak rávettek, hogy igyak még egy sört és egy tequila goldot, de ez utóbbi a korábbi keverékekkel bandába verődött, és randalírozni kezdett bennem. Ezért hazavánszorogtam, de, bár gond nélkül hazaértem, nem voltam kimondottan jól.

Reggelre kelvén megkerestem a fejemet, ami a sarokba gurult, és a KoRn: Wake up hate-re felébredve letömködtem a torkomon a reggelimet. Aztán bejöttem. És most zaklatnak. Munkával.

Ülök a félhomályban, néha óvatosat kortyolok az XTC-ből, és fintorgok, mint akivel forró ólmot itatnak, csak valamivel kevesebbet sikoltozom.

* * *
"Ez nemhogy nem áll meg a lábán, de hanyatt esve leszédül egy kontinensről!" - napi önfényező szolgálatunk válogatásából

Érdekes, Ken Watanabéról nekem nem ő, hanem ő jut eszembe, de nekem lehet, mert én filmügyileg teljesen műveletlen vagyok, ami azért hasznos, mert könnyű szórakoztatni.

"...kibaszottul aranyos kisgyerek voltam, ha tudni akarod éppen..."

Rejtő-hős. 'Nuff said.

Ha Bright cimbit elkapja a teljesítménykényszer, nagy bajban leszel, tudod-e, Isolde kedves? Mert három napig reggelente úszni egyet, az megszokható. Az ember kiköpi a tüdejét, meg felborul a fáradtságtól. De három nap nem rágyújtani, pótlék nélkül? Az legalábbis szomorú.

Szerintem készíts be pár tárra való tapaszt, kapszulát, rágót, pótszert és miegyebet...

Heh. Ez a mai nap aranyosan alakul.

Kezdődött azzal, hogy ki kellett ügetnem egy partnerhez ennek oka az volt, hogy az egyik koordinátor csomagot hagyott a nevemre, és fel kellett vennem.

Srakker: - Jó napot, Srakker Domesticus vagyok, és a Hivatalból jöttem...
(mellényzsebbe nyúl, hogy elővegye az igazolványát, a mozdulat azonban félúton megdermed, a mosoly kissé megüvegesedik, aztán láthatóan fogást vált a zseben, és befejezi a mondatot) és G. Ipsz Jakabbal szeretnék beszélni telefonon.
Portás: - Beszélek a titkársággal, azonnal, kérem, várjon.

Aligha lett volna ennyire udvarias, ha az igazoványom helyett az eredetileg kezembe akadó óvszert csapom elé az asztalra. Heh. Kicsit görcsös lett a mosolyom. De aztán csak előkerült a csomag, amiért mentem.

* * *

Elkezdtem angol neveket és betűszavakat alkotni biológiai folyamatokból. Abba kell hagynom. (Amikor már ott tartok, hogy Flow control breakdown = sokk, akkor már rég túl késő.)

Gondolatok a Hivatalban

Érzem, közeleg a mélypont.

Az emberi sötétség leplezetlen megnyilvánulásai láttán néha komolyan eltűnődöm, hogy mi alapján válogat az evolúció. (Az oxigén-lottón ma az ingerültségért felelős agyterületek nyertek. A többi tompítva van.) Ezek a szégyenletesen setét, kontraszelektált példányok - igen, azok, akiknek szent meggyőződésük, hogy a filantróp az egy növény -, azok a csodalények, akik mellettünk szaglanak a szavazófülkében; akik hisznek a liposzómákban, bár kimondani nem tudják; akik nem tanulnak, nem tudnak, és csak felejtenek; akik egyszerűek, de a bölcsességet akkor sem ismernék fel, ha a seggükbe harapna. Ők azok, akik megússzák, akiket előreengednek a sorban, ők az adótévelygők, ők a törtetők. Jönnekaférgek. Büntesse őket az Úr azzal, hogy értelmet, emlékezetet és lelkiismeretet ad nekik, és egy hosszú, hosszú éjszakát, hogy átgondolják tetteik következményeit. Call me evil, mwouhuhuháháhá.

"Tudod, gondolkodtam, hogy lelkiismeretet adok ennek a rohadéknak, de aztán egyrészt úgy gondoltam, hogy túl lusta vagyok én ehhez, másrészt meg tényleg aljasság lenne. Sokkal olcsóbb elásni."

* * *

A hétvége sajátos darab volt.
Pénteken Pszich2. Ebből érdekes, már-már súlyos elbeszélgetések néznek ki, úgy fest, teljesen eltérő kvalitásokkal rendelkezünk, és emiatt nehezen találjuk a közös hangot. További vélemények, miegyebek a Feledés Homárja folderben találhatók.

Péntekkel kapcsolatban tartozom egy ígérettel, nevezetesen pozitív postot kell, hogy közöljek Budapest általam ismert legjobb, és itt most egyértelműen a legjobb, minden szempontból a legjobb éttermével kapcsolatban. Azonnal szembe is megyek a Népszabadság érintettjének véleményével, jaj, jaj. Természetesen, a legjobb definiálásakor korlátozó tényezőt jelent a plebeius mivoltomból fakadó, alacsony nyáltűrés, ugyanis, ha ez eléri a tizenöt millisznobot, kiforduló szemmel és gyomorral oldalgok el a létesítménytől. Az értékelés természetesen teljesen szubjektív, reklamációkat a neveltetésemért és az ízlelőbimbóim konfigurálásáért felelős személyekhez kéretik küldeni, üstöllést. A hozzám érkező reklamációkat tőzegláp alatt tároljuk, nemzetbiztonsági okokból. Ezenfelül, semmi közöm az ízkompozícióhoz. Azirányban sem végeztem beható tanulmányokat, hogy mihez mit szoktak tápolni; a bort, mint olyat, nem szeretem; nem magolom a listákat arról, hogy mi minek az ízét erősíti, illetve gyengíti; sőt, az etikett-tudásom sem az a színvonalú, hogy különösebb felkészítés nélkül részt vegyek egy, az Egyesült Királyság királynője által rendezett fogadáson. Bár, mindezekkel az alapvető hiányosságokkal együtt relatíve ritkán égetem be magam társaságban - tudom, igazságtalan világot élünk, hogy még nem cipelt el egy százharminc kilós izompincér és lőtt tarkón az étterem hátsó traktusában, amiért csapolt Heinekent kértem a marhahús mellé. De bízni azért lehet abban, hogy a fejlett kultúra észbe kap, és tudatlanságomhoz méltó sorsot ad az arcomba osztályrész gyanánt.

Tehát akkor, essünk neki.

Ugye, kezdődik azzal, amikor a felhasználó - esetünkben Rejtő-hős és én - beszüttyög az utcáról. A pincér azonnal reagál, ami nem annyira meglepő, mert nincsenek sokan, de láttunk már az ellenkezőjére is példát, ezért a kicsinek is örülünk. Csapolt Heinekent kérünk, ami jó, a hab hiba nélkül teljesíti a tőle elvárt magasságot, a pohár falán diszkréten gyöngyözik a pára, az összeállítás, hogy egy feledésbe merült nevű profit idézzek, "átütő ízélményt biztosít", akármit jelentsen is ez. (Ezzel a mondattal már csak az "aromapillanat" szószörnye van versenyben, a szavazatszámlálás még folyik.) Előételként sajtot ettem, gomolya nem volt, helyette rántott mozzarellát tömtem az arcomba. Jól volt elkészítve, és emberes adag volt, néztem is ki a fejemből kuszán, amikor megláttam. Azután jött a szték. Ó, igen. Hát, hellóóó, köszöntem neki, amikor megláttam, ahelyett, hogy a tisztelettudó csókolomot választottam volna, pedig tisztes adag volt már ránézésre. "Hát, Bimbó, erre rápacsáltál", mondtam teljesen érzéketlenül, amikor a felénél jártam, de mentségemre legyen mondva, hogy én láttam már kormányzati pénzt is közelről, szóval viszonylag könnyen el tudok vonatkoztatni attól a ténytől, hogy az, amit most annyira szeretünk, valójában honnan származik. A sztéket nem szokták elrontani, ezért is szeretjük. De azért van jó, meg nem annyira jó, hát nem küldjük vissza, de csak nyámmogunk rajta, mint Milka tehén a csomag Orbit Günterfressen jellegű. Ez egyértelműen az előbbi kategóriába tartozott. Annyira nem fajultam el a műélvezetben, hogy az ízharmónia szót a számra vegyem, de már megkörnyékezett a gondolat. A kiszolgálás teljesen korrekt volt, annyira nem tisztelettudó, hogy zavarba jöjjek, de azért annyira igen, hogy megteremtse az illúziót: itt nem csak a pénztárcámat tisztelik, hanem a vendég mivoltomat is. Jóféle illúzió volt: nem omlott össze.

Nagyon jóllakott ügynökként nem mentem táncolni. Evvan. Mentálisan nagyon alacsony színvonalon futottam, és nem volt meg a heti tümmedés-adagom, ez pedig alapvető a megfelelő társasági színvonalhoz.

* * *

Szombaton egy kudarcba fulladt játékot (MÓKUS old edissön) követően izomból rávetődtem a némileg elavult és monoton Starfleet Command III-ra, ami, bár nem vagyok trekkie, mégiscsak lekötött az első három fagyásig. Kedves fejlesztők, üzenem ezért. Amikor végre sikerül végre úgy manővereznem, hogy "Hit 'em with everything" üzemmódban az elém került hajó farát szétnyüsszenthessem a retekbe valamennyi előrenéző fegyveremmel, ezzel megadva a kegyelemdöfést a gázuszályt eregető, halódó űrdereglyének, a program ne sértődjön be, és egy hosszú hexa hisztivel ne vágjon ki engem a játékból. Jó?

Köszönöm.

* * *
Vasárnap. Engedtem a csábításnak, és leküldtem egy Hunor light szivarkát, Rejtő-hős készletének utolsó darabját. Eredeti elképzelésemmel ellentétben, mégsem leszek kocadohányos, túlságosan jólesett ugyanis. Az a baj, hogy az ösztön és a felhorgadó vágyakozás túl gyors a józan észhez és a mérlegeléshez képest, ebből lesz a zabigyerek és az impulzusvásárlás. Figyelni kell, éppen ezért. Történt mindez az Alagút fölött, és miközben Rejtő-hős a szokásos Dunába lökéseink egyikét hajtotta végre rajtam, végignéztük, ahogy az égő műanyagok fekete, tömény füstje kitakarja előlünk a túlparti szállódák képét, mivel egy Alfa Romeo a Lánchidat választotta spontán öngyulladása helyszínéül. Érdekes kérdés: az ott veszteglő két Ikarus turbódízel személyszállító csoda (a.k.a. busz) egyikén se volt akárcsak egy nyamvadt porral oltó? Biztosan meg kellett várni karba tett kézzel, hogy két tűzoltó rohamkocsi üvöltsön a helyszínre? Visszafelé persze a Lánchídon mentünk, tunkolni, Rejtő-hős a rá jellemző könnyedséggel jegyezte meg, mikor sikerült azonosítania a kigyulladt jármű típusát: "Ja, egy Alfa 157-es. Igen, azok szeretnek maguktól kigyulladni." A megjegyzés éléből sokat elvett volna, ha a búsképű tulajdonos nem tartózkodik ott. Rejtő-hős épp kétrét görnyedve próbált átpislogni a korlát alatt, ezért arcomba bele kaptam egy gyilkosabb fajta pillantást, amit iktattam.

Este vámpírosdi. Vám-pír. VPOP (a.k.a. V-Pop (ejtsd: Ví-páp), a fiúbanda, ahol bajszos, pocakos pénzügyőrök dalolnak lágyan, és néha behajítják a kincstári zubbonyt az őrjöngő közönség sorai közé), és az arcbőr környéki vérbőség. Még mindig jó. Még mindig rohadt sokat költök sörre és rágcsára. Ez utóbbi még mindig nem érdekel, csak hónap végén feltűnő.

* * *
Hétfőn. Hétfőn nagyapám barátnőjéhez hívnak mentőt a szomszédok, mert allergiás rohama van. Történik mindez a legbékésebb punnyadásom kellős közepén, mikor épp ebédelni készülnék. Egy szál pizsamában, húszmilliméteres borostával felszerelkezve ért a nagy hír, de másfél perc alatt utcai ruhába ugrottam, és újabb három perc alatt már nagyapáméknál próbáltam a helyére tömködni a tüdőmet.

Kicsit túljátssza a szerepét, gondoltam, amikor megláttam, de aztán eszembe villant, hogy a halálfélelem, még ha nem is teljesen valós az alapja, elég undorító érzés lehet, és majd akkor ugráljak, amikor én nem tudom kiköhögni öt percen keresztül a torkomat szorító gombócot, és csak minden harmadik lélegzetvételem sikerül. Azt' meg álltam ott, mint lószerszám a hideg vízben, mert hogy a káráló szomszédság gyűrűjében fuldokló személyek pátyolgatása nem képezi mindennapi tapasztalataim részét. Persze, mindenki minden félreértett, nem értett, tovább magyarázott, és elfelejtett, ennek persze nagyapám itta meg a levét, de csak később. Ő negyed óra múlva, a mentősök megérkezését követően nem sokkal ügetett be a helyszínre, és láttam rajta, hogy rettentően aggódik: ebben, mint később, az adategyeztetésnél kiderült, alighanem szerepet játszott az is, hogy a felesége a kezei között vérzett el annak idején, és nem úgy tűnt, mint aki szeretné megismételni ezt a mutatványt. Életveszély azonban nem volt, vagy ha volt is, már elmúlt, így nagyapámbarátnőjét még aznap hazaengedték. Mint kiderült, vasárnap délután volt már egy ilyen, és akkor is hazaküldték. Most akkor mi a fasz?

Szimulál itt valaki, vagy két műszak nem érti a dolgát? Mindkettő? Egyik sem?

Persze, barátnéne jól letolta nagyapámat, amiért az ő nagy életveszélyét Fóton töltötte, holott nem is töltötte Fóton, csak én értettem félre egy hülye kérdést, és tíz másodperccel később tisztázódott, hogy nem róla beszélünk, ő nem ott van. Én sokat megértek, de nagyapámat békén hagyni, vagy asztalok személyekre való ráborítása jön.

Ilyen felvezetés után találkoztam Zerglinggel, ahol, egyik kollegájával, Villával az Amigo Bar (a.k.a. Amigo Szelet, elnézést) kevés számú punnyadék, tümmeteg vendégének egyike lettünk. A pincér gyerek egészen kritikán aluli módon teljesített: az nem pálya, nem állapot, hogy fél-, háromnegyed óránként bukkanunk fel, és a vendégnek kell könyörögnie, hogy hadd hagyhassa már itt a pénzét. Új törzshely után kell néznünk. Azért bolondok voltunk, csak nem nagyon és nem eléggé.

* * *

Ma. Munka. Nyüzsgésmentes kezdés. Délben megyek, összekanalazok pár dokumentumot, azt' jövök vissza.

Megint Pszich2. Valahogy elégedetlen vagyok.

Heh, és most, visszagondolva, az egész napom azzal telt, hogy a linktáramban található blogokat meg a villanylevél-fiókjaimat refresseltem, hátha legalább valakivel történt valami, vagy megszán, és küld nekem valamit (agresszív Srakker-én előkeveredik, ökölrázva üvölt: "Te ványadt kolompér, te!" Agresszív Srakker-én el). Ez a nap is a tümmedésé. Előjöttek a kukkoló-ösztöneim? Na, megyek, elszakadok a képcsőtől hősiesen. Menni fog.

Érdekes kérdés, hol a határ a kitárulkozás és a rinya között. A kísérletet határozatlan ideig felfüggesztem.

Addig is, rég kikívánkozó átkom szálljon az összes lúzerre, aki elsőként áll meg a mozgólépcső bal oldalán, reggeli csúcsforgalomban, és kedvesen csacsogni kezd a mellette állóval, vagy bágyadtan zombul maga elé. Ne akadályozzuk a rohamzombik előrehaladását. A rohamzombik idegrendszerét karbantartó személyzet nevében előre is köszönöm.

Amúgy, ha már húsvét... és bizony, kérem, itt húsvét lesz, izomból. Még nemtom, mi lesz a részletekkel. Tervek vannak, de hangulatfüggő a dolog erősen.

Keddig messze járok majd.

Zöld festéknyomok vannak az aktatáskámon, és pont úgy néz ki, mintha orvul karamboloztam volna egy léckerítés-színű kis Polskival, és a táskám nyert volna. Valójában csak egy ajtóról vertem le a festéket. Meg valaki belerúgott (hallottam a koppanást meg a hördülést), de az nem lehetett, mert az illető nem volt fémből. Igen, ezért is érdemes tíz-tizenegy kilósra tömni egy Samsonite bürobőröndöt.

Heh.

Megint elveszett egy post, de most tényleg a Dunába esett, mert láttam, ahogy egy Explorerbe belefagyva elmerül. Az utánalövetés feleslegesnek tűnhet, de jól esett.

Szóval.

Tegnap bejelentettem, hogy albérletbe megyek, és az olyan mindennapi közönségességeket, mint a reggeli, a mosogatás, a vasalt ing, a bónusz retyópapír, vagy a mosott törülköző, mostantól nem automata/félautomata módon állítják elő, hanem ügynökünk mindezen dolgokhoz kézivezérléssel, a valóság nyers brutalitásában fürdőzve jut hozzá. Korábban is gondolkodtam ezen a lehetőségen. Ilyenkor persze mindig felmerült a lustaság vízihullája, ami felpuffadt arcán bájos mosollyal kérdezte, ugyan, mégis, nem lenne-e sokkal kényelmesebb, ha hagynám, hogy mindezekkel csak még néhány évig kiszolgáljanak? Aztán mellé vergődött a harmincöt éves, létbizonytalan Srakker képe is, amint bután nézi a tojásrántottába véletlenül belesült tojáshéj-darabokat. Ez elég meggyőző volt ahhoz, hogy kedden döntésre jussak. Ha minden igaz, Zergling lesz az albérlet-foglaló társam.

Tehát bemondtam a tutifrankót a rakott karfiol mellett, amire meglehetősen váratlan reakciók születtek.

Apám csak annyit mondott, hogy "Jó, amúgy is ideje lassan." Azt hittem többet fog szöszölni. Mondjuk, valószínűsítette, hogy egy évnél tovább nem akarom majd ezt a projektet folytatni.

Anyám ezzel szemben bejelentette (eddig csak az én lustaság-vízihullámat doppingolta a győzelemig vele), hogy "Ha elmész itthonról, nem lesz okom együtt maradni apáddal, és elválunk." És most, hogy már keresek annyit, hogy ne kelljen a holnap miatt aggódnom, csak minden másnap, és most, hogy a keddi szütty megvolt, ezt végre hajlandó is voltam belátni. Így hát tőlem szokatlanul lakonikus mondat vetette át magát sikoltva fogaim védőkorlátján: "Jó." Úgy látszik, megindult a döntésekért vállalt felelősség lavinája, amely jó eséllyel elsodorja és pozdorjává töri azt az ingatag felépítményt, amelyet családi állapotomnak nevezhetek.

"Jó." Jól esett.

* * *

Egy régebbi tőlem, de nem tudom, kitől loptam, majd biztos lesz, aki felvilágosít:

"...én is csak kettest húztam a genetikai lottón..."

* * *
Ami azt illeti, a keddi szütty még ma is érezteti a hatását: jó tudni, hogy akadnak emberek, akik a személyiségem setétebbik oldalát is hajlandóak meglátni és elfogadni. Így azért nekem is könnyebben megy, pedig elhiheti mindenki, hogy Lúzer isten egyik vidám pártfogoltja vagyok. ("Tudod mit, Uram? Tudod, mit? Eh, úgyis tudod, akkor meg minek mondjam. Húzz be egy strigulát.")

* * *
Ma pedig nyakig vetettem magam a Nyolclotos projektbe, vidáman lubickolok az akták között, és élvezem, hogy két nap után utálnak.

Iteráció

Történt egyszer.

Történt egyszer, hogy ültem a Hivatalban.

Történt egyszer, hogy ültem a Hivatalban, és megszólalt a légoltalmi sziréna.

Történt egyszer, hogy ültem a Hivatalban, és megszólalt a légoltalmi sziréna, és én azon kezdtem tűnődni, hogy csak tesztelik, vagy jobban tenném, ha futnék a pincébe.

Történt egyszer, hogy ültem a Hivatalban, és megszólalt a légoltalmi sziréna, és én azon kezdtem tűnődni, hogy csak tesztelik, vagy jobban tenném, ha futnék a pincébe - és mindenkinek csak akkor tűnt fel, hogy egyáltalán megszólalt, mikor utólag szóba hoztam.

Történt egyszer, hogy ültem a Hivatalban, és megszólalt a légoltalmi sziréna, és én azon kezdtem tűnődni, hogy csak tesztelik, vagy jobban tenném, ha futnék a pincébe - és mindenkinek csak akkor tűnt fel, hogy egyáltalán megszólalt, mikor utólag szóba hoztam, és azóta azon tűnődöm néha, hogy én vagyok-e a fütykös, hogy felfigyelek az ilyesmire, vagy mindenki más, amiért ők nem.

(Egyébként vagy teszt volt, vagy a világtörténelem legkisebb légitámadása, egy elbitangolt galambtoll részvételével.)

Ez a tegnapi klasszikusan az a fajta este, ami elfajul. Nincs rá jó szó, és amíg csak jövedéki adó-köteles termékek fogynak egy este, előreláthatólag nem is lesz. Ugyanis előre megfontolt szándékkal összefutottam Zerglinggel, a Kék rózsában. Aminek nincs ugyan köze az IBM-hez, de. Valami billentyűzetközeli személy már rárepült a helyre, de nem állom meg, hogy én is ajánljam. Mert hogy igaz ugyan, hogy a pincérnek foszforfáklyával, vagy orvul fellőtt Saturn V hordozórakétával kellett jelezni, hogy észrevegyen, de mentségére szolgáljon, hogy urbánus rejtőszínben, vagyis a budapesti szürkezakó rejtekében próbáltam magamra felhívni figyelmet, ami e cél szempontjából legalábbis kontraproduktív. Már nem emlékszem rá kimondottan, hogy mit kajáltam, de elvileg disznóból volt, volt benne nominális camembert (olyan sajtféle, ami megszólalásig hasonlít egy camembert sajtra - ha megszólal, tényleg oda az illúzió -, amíg az ember nem tudja, milyen a camembert). és járt mellé hasábburgonya, és négy whisky, azért is nem emlékszem. Több téma is szóba került, a legjelentősebb, hogy várhatóan elköltözöm végre szüléimtől, egyrészt, mert láthatóan képtelen vagyok értékelni azt a tevékenységet, amit az életbenmaradásom érdekében kifejtenek, másrészt, mert előbb-utóbb majd úgyis kell, ha máskor nem, amikor a biológia, ez a vén luvnya valamelyiküknek keresztbe tesz. (És mert beteges vágyat érzek arra, hogy béreljek valamit, ami aztán sosem lehet az enyém.) Szóba került egyébmás is, nevezetesen az, hogy lehet, hogy munkahelyet is váltok, de ezt még meglátjuk, mert a havi fixet és a bérszínvonalamat igen hamar megszoktam, és az Álomigazgatás kevés pozitív tulajdonsága közé tartozik, hogy a bérezés kiszámítható. De ha találok jobb melót - amihez némi affinitásom is van, úgy értem -, akkor valszeg belevágok.

Ezután átkommandóztunk Rejtő-hőshöz, akinek a lakása lassan már tényleg italmérés/búfelejtési állomás besorolást kap a lokál önkormányzatnál. Dézsa kisasszony kulcsszerepet játszott abban, hogy hajnali kettőre sikerült összelapátolni a személyiségemet, de Zerglinget és Rejtő-hőst se felejtsük le a listáról, mert ez nem csak illetlenség lenne, de még csak nem is igaz. Luv ya, luv ya.

Bright megint a szokásos szédületes formáját futotta, a szóvicceitől csendben meghaltunk, vagy a röhögéstől, vagy a fájdalomtól, mikor melyik. Zergling pantomim-előadást rendezett, a legsúlyosabb a "hátrahajolva-komor arccal-lövedékek záporában-két pisztolyból-tüzet nyitok-ezért a poénért-te cenk" című kompozíciója.

Az ő esti magánszáma volt harctéri könyvelő, én csak asszisztálni tudtam, ezúton is üzenem, Herr Zergling, hogy kéretik felírni a blogra, mert most már illetlenség lenne lelopni részemről a poént, és elvinni zsebben a reflektorfényt, de az az elképzelés annyira súlyos, hogy már csak ezért sem szabad nyilvánosság nélkül hagyni.

intermezzo

Zerglinggel közös röhögőduónk ismét villant, képzeljük el, amint két tizenkilencedik századi zsakettes úriemberre hangszerelve megtörténik, és van gázlámpás-fény, konflis, herrgráf, meg minden, ami stíluselem:

- Rendben van! Ez tűrhetetlen! Az ilyen sértést csak vérrel lehet lemosni, uram! Nevezze meg a segédjeit, a helyet és az időt!
- A segédem (...), és legyen a Szentháromság téren, pontban éjfélkor.
- Milyen fegyvert választ az úr?
- A választott fegyver: Porotherm falazóelem.
És a helyszínen, miután a szokásos tiszteletkörök lefutnak, mindkét párbajhős hátranyúl a segédje felé, akik ezüsttálcáról átnyújtják a téglát, majd a rettenthetetlen lovagok karja meglendül, és tíz lépésnyi távból útjára indul a halálos tégla...

intermezzo vége

Dézsa, nos hát ő azzal segített a legtöbbet, hogy az, aki, és ezen nincs mit ragozni. Kölcsönös pátyolgatási és gyorsjavítási egylet leszünk lassan.

Rejtő-hős is kivette a részét a "te hülye vagy, bazmeg" alapú énképjavításból, és itt most minden szót komolyan gondoltam, és bármilyen furcsa, így történt. És működött. Nem, nem jelentkezem agresszióterápiára (vigyázat! másodszor lelőtt poén! láttam, hogy mozgott!) gondolván, hogy attól nekem jobb.

Amúgy az este során gyakran hangzott el részemről a "He? Hogy kicsoda? Meg vagy te veszve... ki van ez zárva." gondolatsor, de többen megerősítették, hogy én vagyok az, aki süket és vak egyszerre. Van ilyen. Egyszerre akarok felkelni, járni, látni, hallani, a pestissel és a leprával szerencsére nem volt dolgom, mert a bibliai időkhöz képest legalább a közegészségügy előre jutott (jut is eszembe, most rúgnék egyet a "vissza a természethez" hívein: az ember természetes életkörülményei közepette negyven éves korára szinte bizonyosan megdöglik, a vádnak nincs több kérdése). De ettől a kettőtől eltekintve, asszem, az Újszövetségben található valamennyi csodára beadhatom az igénylést, némelyikre átvitt értelemben, némelyikre a maga nyers valóságszagú fizikai mivoltában lenne szükségem. Csak hát a főhős elfoglalt, ergo mégiscsak kénytelen leszek én csinálni valamit.

Most pedig, négy óra alvás, egy kávé, egy Red Bull, egy pár hörgőcsoffasztó köhögésroham után erősen próbálok munkát imitálni. Megy. Jól megy. Autopilótán vagyok, de egyelőre elég az, hogy tartom az irányt és a magasságot, az üzemanyag meg majd két-három óra tájban fog végleg kifogyni.

Elég volt. Megyek inni. Elég legyen a bizonytalanságból, a hirtelen ítéletből, az ostobaságból, a csalárd agyból és emlékezetből. Elég. Elég. Lehet, hogy az alkoholizmus nem megoldás, de a józanság se az, aminek feldicsérik.

Whatever *köp*. Az agyamat kijavították, de minek. Új kell, mindenből új, teljesen új, új munkahely, új agy, új én, új test, új álmok, csak a családom, a barátaim és az elbaszott humorom, azok maradjanak meg.

I hate it here.

I hate it here.

I hate it here.

Rövid, de velős üzemmód (más néven: fejlövés utáni pizza a falon).

Ügynöki tevékenységem miatt tudomásomra jutott, hogy a szervezeti egységünk számára csapatépítő tréninget szerveznek. Azt kell mondjam, egyáltalán nem örülök ennek a lehetőségnek. Sőt. Már a programot is volt szerencsém látni. Remélem, a szervezőket még azelőtt - elsőként - falhoz állítja a dicsőséges forradalom, hogy népbutító tevékenységüket megkezdhetnék.

Tejóég.

Tegnap megérkezett a fizetésem, így vége szakadt a beggar light üzemmódnak, és voltam fogorvosnál is, a klasszikus viccben foglalt "könnyen jött, könnyen megy" jegyében. Korona helyett tömés lett, de mondta, hogy szét fog esni, ezért majd menjek vissza április 26-án, este 8-ra. Wíííhá. A lidokaintól lefittyedt a szám, ezért olyan pénztárgép-jellegű lett az alsó ajkam, hogy épp csak nem csilingeltem, amikor próbáltam ásványvizet önteni a fejembe.

Azt álmodtam, hogy a kutyám megvadult, és meg kellett volna ölnöm. De, amellett, félálombeli énemnek sejtelme sem volt arról, hogy hogyan kell ehhez hozzákezdeni, és különben sem voltam kibékülve az ötlettel, meg gyors is volt a kis mutáns, ezért REM-erőszak helyett felébredtem. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy helyes volt elkezdenem álmodni. Vissza akarom kapni az öntudatlan fetrengést és a kisbaltával fejbecsapott tudatalattit.

És reggel még mindig nem akart velem együttműködni a Lung Gépgyár.

Ma voltam ostoba előadáson, a második fejezeten. A tolmácsok megölték az egészet. A nagyarcú "kollégák" meg az idegeimre mennek - itt bazmeg mindenki annyira kiba hozzáértő, hogy már a gondolattól nyílik a zsebemben a mozsárágyú. Hah. A kezemből majdnem kireszketett a kávé, de a leszokásra fogtam. Van ilyen.

Most meg bőszen úgy teszek, mint aki dolgozik.

Visszatekintő üzemmódba váltok ismét, mert hogy az ügynökök nem jutnak internethez hétvégén, ezért aztán refress sincsen.

Pénteken kezdődött azzal, hogy meglátogattam Pszich2-t - vicces volt, hamarosan tényleg megtörik. Szóval vegyél egy konfliktuskerülő embert, akinek meglehetősen tökös verbalitása van, imád mentális játékokat játszani, dobd bele a bürokrataképzés mélyvizébe, küldd el egy pszichológushoz, és várj egyértelmű és könnyen értelmezhető választ - és lepődj meg, lepődj meg. Lehet belőlem PhD-zni, ócsóé.

Ezután beügettem a Crewba, gondolván, hogy valaki majd csak lesz olyan tisztességes ember, hogy a pontossági alapembernek minősülő Bright cimbit szóval tartja, míg én a szokásos fél órás késéseimet intézem. Meg is találtam ott, másodikként érkezvén, amint egy Long Islandbe búsult. Gyorsan nyomdokába léptem, és innen kezdődött meg az Etilalkoholos Lejtő időszámítása.

Befutottak még - nem érkezési, nem fontossági, csak eszembejutási sorrendben - aBarbi, Alie, Combfiksz, Isolde, Vilmos atya, Mr.A., aki utóbbival akár másfél, átlagos testalkatú mondatot is váltottunk. A társaság gyorsan töredezett, és időnként cserélődött is, ugyanis a szomszéd asztalnál Ork, Freakazoid, Brainoiz (ésmégsokanmások) zsezsegtek boldogan, és egy efféle kihívásnak egy magamfajta fekete zakós, sportcipős csávó már csak elvből is képtelen ellenállni. Ahogy figyeltem, Bright is töltött annál a bizonyos másik asztalnál pár felhőtlen percet. A harmadik koktél környékén kétezer fordulat per percen kezdett hörögni és üvölteni az agyam, többszörösen összetett mondatszörnyetegeket tenyésztettem, idomítottam és hajtottam a humorpiacra, de már nemigen emlékszem, mit is mondhattam. Tekintettel arra, hogy a visszajelzések során nem akartak szénné égetni, elvinni zálogba egy/több vesémet, tarkón lövetni a Lenin-szobor alatt egy kilences Makarovval, betoncsizmával a Dunába fürdőzni küldeni, úgy vélem, hogy nem hagytam magam mögött nagyon szégyellnivaló benyomást. Ettem egy lazac-sztéket is, emlékszem, de a gyomrom még megvan, pedig nem nagyon figyeltem a szálkákra. Mindösszességében merem mondani, hogy jó helyre került a fizetésem utolsó cafata, irgalmatlan jól éreztem magam, köszönöm az összes kedves résztvevőnek.

Nadehát a másnap, kedveseim. Na, az epikus volt. Hexameterben hasogatott a fejem, és ha kitesznek a Deák tér környékén, elvesztem volna megint. De szerencsémre senki nem volt velem ennyire kegyetlen, ezért békésen tümmedhettem odahaza. Ekkor párhuzamosan három meghívást is kaptam, amire büszke vagyok, de károsodott agyam máshogy gondolta ezt a mulatozás-projektet, és egy, a tervezetthez képest tíz órával hosszabb alvással elszabotálta mindet. Elnézést, elnézést.

Vasárnap reggelre kelvén már csak bizonytalan voltam, fájt a koponyatetőm, időnként begörcsölt bennem egy-két dolog, mindösszességében már jól voltam, amíg a fejem magasabban volt, mint a testem többi része. A tüdőm állapotát hagyjuk, attól még egy xenomorfnak is elment volna az étvágya. Rejtő-hőssel kajáltam este, de olyan szinten voltam mobil csírasejt, hogy a megbeszélt fél nyolc helyett nyolcra emlékeztem: még az is csoda, hogy az Astoriát megtaláltam segítség nélkül. Whuá. Váltottam eurót, ha már kifogytam a jó rénes forintból, fenekére is paskoltam azonmód. Voltunk a Horgásztanya vendéglőben, kicsit túlvállaltam a fogyasztásomat, de sebaj, amúgy se volt annyira kiemelkedő a minőség. Legalább a pincérek nem arcoskodtak, a legutóbbi, felderítő látogatásunkkal ellentétben. A hely azonban relatíve olcsó, a kaja minősége jó közepes, az adagok határozottan megteszik. Jobb hely azért akad a városban egy pár.

Ma. Ma hallgattam egy előadást a Strukturális és Kohéziós Alapokról, nagyon kedvesen keringőzött az előadó a téma körül, néha beleharapott, néha eltávolodott tőle: még engem is sikerült néha meglepett szemöldökráncolásokra késztetnie a bakugrásaival, holott ez a téma többé-kevésbé a szakmámba vág. Hol többé, hol kevésbé, tetszik érteni. És most idebent laffadok, és próbálom kijátszani az új, minden eddiginél spórolósabb policyt, csak, hogy végezhessem a munkámat.

Este pedig korona a fogamra. Még nem tudom, mennyiért.

Valaki adjon egy agyat. Nem a Mesternek lesz, hanem nekem, kivételesen. Ez a mostani összeégett. Nem tudom, mi van. Megpróbálom a Red Bullt, de nem tudom, hogy segít-e.

Irány a Pszch2.

Örvendezzünk. Az elmúlt két napban, akármit akarok kicsikarni magamból, a végén rinya lesz belőle. Ez így nem lesz jó, kedves Literatív Konfigurációs Modul, szét lesz itten csapatva a fülek köze szöges kínai strandpapuccsal, ha nem tapasztalunk azonnali, jelentős változást az olvasható eredmények területén (hangeffekt: *HRÜZZS!*).

Ma, szokásommal ellentétben, tojásrántottát reggeliztem, az egészséges táplálkozás és a lehető legmagasabbra tornászott LDL-szint évének jegyében. A tüdőm csak nem tisztul, úgy köhögök reggelente, mint aki válni akar egy tetszőleges tüdőlebenyétől, de ha belegondolunk, hogy csaknem hét évig küldtem neki rendszeresen a kátrányt, ez nem is olyan meglepő, mint amilyen szomorú. És éjszaka úgy lerúgtam az ágyamat álmomban, hogy leszakadt a fél körmöm, hála a jó egeknek, blood and gore.
Hogy ez milyen összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy egy alámerült, abszurd módon termetes tengeralattjáró legénysége tagjának álmodtam magam, ahol a volt gimnáziumi osztályom látta el az irányítási és karbantartási feladatokat, sejtelmem sincs. Valószínűleg az égvilágon semmilyenben.

Az álomfejtő php meg teljes csőd, mindig is mondtam, hogy az emberi hülyeséget még igen sokáig lehetetlen lesz automatizálni.

És újabb olcsó humor a McDonald's rovására! Internetes batiszkáfunk ablakai repedezni kezdenek a feneketlen mélységben, de nem adjuk fel. A nemnemsoha.hu-t még nem mertük megnézni, mert az már ennek a kétrétegű, hipermodern csodának is egyenlő lenne a pusztulásra, de az index politikai fórumait már majdnem láttuk.

Archívum-böngészgetés közben találtam egy korábbi szösszenetemre:
- Aztán vigyázzál, meg ne haljon itt nekünk a fickó, amíg ki nem nyírjuk!

Olcsó humor, nagy tételben.

Újabb nap, kizárólag kávén és Firestarter-en. Újabb nap, feleslegesen felpörgetve. Az alkatrészeim most próbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Például csak pár nap késéssel döbbentem rá, hogy Magamura visszatért Japánba, és még tisztességes búcsúvedelésre sem futotta tőlem, shame on me. Hát hogy lehetett ezt? Na mindegy.

És ma megkaptam a "kibaszott guru" címet valakitől, akit nagyra becsülök. Ezúton is szeretném üzenni: Hajrámarinéníííí!

Overandout. Megyek, megnézem, hogy a Tartály most is úgy túl van-e hajtva, mint reggel. Valaki ráalhatott a kapcsolóra.

Misztörendőzán: - Tudod, mi az, ha az ellenőr az ellenőrzöttel megbeszél valamit, és felettesei utasítására épp az ellenkezője kerül a jelentésbe?
Srakker: - Hm?
Misztörendőzán: - Ilyenkor hátbaauditálják az illetőt.

Sorozatunk következő részében a nyári ellenőrzési expedíciók rejtélyéről lebben fel a fátyolfelhő, ha megérjük.

Nagyon felületes vagyok az utóbbi időben. Nah, kimondtam. (Klónozott pszichológusok hordái őrjöngenek és nyálzanak a beismerés hallatán, kezükben táncot jár a giligüli, minden pompomlányok elengedhetetlen munkaeszköze. Reflektorok villannak, csapocskák és pálcikák döglenek halomra, valószínűtlen-kék utóminták játszanak az érzékekkel.)
Igazság szerint nagyjából azóta vagyok felületes, hogy megszülettem. Sose figyeltem, sose érdekelt, sose számított, mi történik valójában, beértem azzal, amit gondoltam róla. Úgy nehezebb volt elérni, a kis bunkerben, ahol képek vannak a falakon, szinte végtelen mennyiségű a könyv, mindig van sör, és működik a légkondi. És sosem fogy ki a lőszer. (Bár már többen állították, hogy láttak engem odakint.)
Meg kéne változtatni? Legyek normális? Csak így, ingyen?
I ain't got brain time to waste, vagy mi.

A felületességem alól kizárólag az emberek kivételek.

Furcsa.

* * *
Srakker: - Ellenőr az ellenőrnek nem auditálja ki a szemét...

Hivatali bikkfa nyelv, I. oszt. Huzamosabb használata esetén szálka-beágyazódás előfordulhat. Szembe ne kerüljön!

Ez egy állat. Csak a briteket tartsák távol Brüsszeltől, mert az eredmény olyan sótlan lesz, hogy visszafordítja a szikesedést nagyobb területeken is, akár.

"The Diary has been in Moscow this month. It was one of those ordinary Russian months, with a bomb in the metro, a catastrophe at a leisure park, the alleged kidnap of a presidential candidate, and the sacking of the entire government by President Putin.

What struck me most, though, on my first winter visit to Moscow for some years, was the state of the pavements.

I saw many elderly women, wrapped up in their brown shawls, busily scraping snow away from the entrances to their apartment blocks, as they have since time began.

But as for the young men who are apparently supposed to look after public pavements, they seemed to be operating under a new regulation which requires them to gape vacantly into space while chipping haplessly with a spade at two-inch coverings of ice, then give up altogether when only a tiny patch has been removed.

Ten million people walk around the slippery pavements with muscles tensed like tennis racquet strings, taking tiny steps to avoid falling.

Despite copying these sensible precautions I twice landed flat on my back, on one occasion finding myself gazing up into the vacant mug of an ice-chipper, leaning contentedly on his spade.

He didn't offer to help me up, as he was clearly having a break. I think he was laughing."

Mondta ezt Mr Roxburgh, Moszkvában.

"Back in Brussels now, and apologies for all I wrote above. We've a little snow fall, and the entire heart of the EU has ground to a halt. Lorries have overturned all over the place, tunnels are closed: it's chaos.

As I struggled to work this morning, I slipped on the ice, landed flat on my back, and found myself staring up into the soulless eyes of a eurocrat, clutching a briefcase to his chest.

He probably works for the transport directorate. "

Mondta ezt Mr Roxburgh, Brüsszelben.

Ma. Sem. Fog. Történni. Semmi.

Vagyis, éppen ellenkezőleg. Semmi fog történni.

Az ötlet bebábozódott a fejemben, és most vonja el az egyéb kognitívaktól a számítási kapacitást. Néha képeket ürít az agyamba, hadd tudjam, hogy hasznosan tölti az időmet. Furcsa érzés keltetőnek lenni. Igazi, klasszikus értelemben vett szimbiózis lesz ez, ha jól alakul a kapcsolatunk.

A Filléres igazságaink sorozatból:

"Olyan ember nincs, hogy ránéz egy térképre, összefüttyent nyolc lúdtalpas parasztlegényt, kinevezi őket tűzszerésznek, és öt perc alatt aláaknáz egy épületet, de úgy, hogy kaviccsá aprítja a lapbetont."

Overandout. Mentem vissza punnyadni.

Rejtő-hős (idéz): - Isten nem tud veszíteni, illetve olyankor agresszív lesz, és felborítja a táblát.
Napalmgárdista: - Nők... /vállatvon/

Kész. Nyomokban sem tartalmazhatok vitamint, hála a hihetetlen vízfelszívási rendszeremnek, ami most éppen nyaral valahol. Remélem, Szibériába térítették a rohadék gépét. Most aztán vészmegoldások, másnaposságokra tartogatott, masszív trükkök garmadája próbálja meggyőzni a szervezetemet, hogy a zombulás nem opció.

Megy körbe a régiklasszikus Firestarter a Prodigytől, endless loopban, ahogy illik, olyan ez, mint a harmadik stimpak, amikor már várja az ember, hogy vércsík kígyózzon az orrából... kszt-áájeah, kszt-áájeah, kszt-frenzystarts. Feszültség és energia, történés nélkül, kihasználatlan potenciál, széklábon nyikorduló cipőtalp, szélesre táguló orrcimpák, önindukált mobilizáló stressz, ezerrel.

És közben olvasom Isoldét, és figyelem, hogy köszönnek vissza néha a saját gondolataim, olyan ember szájából - vagy billentyűzetéből, whatever -, aki tud kulturáltan fogalmazni, ellentétben például velem. És igaza van.

"Everyone's looking for someone to blame. Society. Culture. Hollywood. Predators. Looking everywhere but the right place. Children are very simple, Mr. Jerusalem. Very easy devices to break, or assemble wrong. You want to know who did this to these kids? Only their parents. That's the thing no one wants to hear. Every time you stop thinking about how you're treating your kid, you make one of these. It really is as simple as that. It's got nothing to do with the failure of the society or any of that. It's got everything to do with the responsibility of making a human."
Köszönöm, Mr. Ellis. Amúgy az eredetit a Transmetropolitan vol.41-ben lehet megtalálni (ne fintorogj, te ottan e, már vagy két hete nem idéztem belőle).

Tegnap találkoztam Zerglinggel, kaptam tőle zenéket, meg inspirációt a folytatáshoz, köszönöm ezúton is. Úgy tűnik, képes leszek összekötni a két szálat, amivel eddig küzdöttem, és nem tudtam dönteni közöttük. Valamint megalkottunk két NPC-t, mindkettő vidám darab, és mindkét lúzer kap egy-egy olyan jutalomjátékot, hogy ihaj. Csak ne akarjam mindig tápolni az NPC-imet, és ne akarjam őket überkúl macsómegmondóemberré tenni. *felírja a kéménybe*

* * *

Tényleg, nézzétek a Die, puny humans-ot. Lehet például ilyeneket találni: Aztakurva! Aztakurva! Magamura, és most már az én ajánlásommal is.

Az elveszett post hazajött. Rongyokba burkolva, sebekkel borítva támolygott be az ajtón, arcán az út pora és az ostoba pórnép által rádobált szenny rajzolt absztrakt mintát.
- Bocsáss meg - nyögte, és láttam, nem volt hozzá kegyes az elmúlt nap: gerince meghajlott, valamikor oly délceg kiállása a múlté.
- Bocsáss meg, hogy kételkedtem benned!
- Megbocsátok, tékozló postom - feleltem megnyugtatóan, és mellkasomra vontam a megkerültet.
Tüff. Tüff. Tüff.
Ting-plink-plink-tirlirling-tirling.
- Igor, Iván! Vigyétek a a bujkáló kis rohadékot, és a három csütörtökivel együtt tegyétek a vágólapra. Azóta lett jobb postom. Sajnálom, fiú, akkor jöttél volna, amikor nem voltam ilyen világutáló kedvemben...

Óh, igen. Csodákra képes két Kék Balaton szelet.

Akkor most újra begépelem az elveszett postot. Nem. Nem haragszom. Nem. Nem vagyok ideges. Ó, dehogy.

Tehát, retrospektív elemzés.

Péntek. Pénteken rájöttem, hogy már megint mákos állat vagyok: kábé tizedannyit dolgoztam az elmúlt két hétben, mint Misztörendőzán, mégis, ő a kiválóan elvégzett feladatai ellenére pikírt megjegyzésekkel, én meg némi körberajongással lettem jutalmazva. Fene se érti ezt, bár a világ inkább legyen az én javamra igazságtalan, mint ellenemre, ha már korrekt és fair nem bír lenni az istenért sem.
Aztán elmentem Pszich2-höz. Megnyílik előttem hamarosan és mindent, de mindent el fog mondani, mwouhuhahaha. A találkozók szakmai tartalmát sajnos titokban köll tartani.
Aztán eltébláboltam a Paulanerbe, és, mivel egy későgép állat vagyok, ezúttal semmit nem bíztam a véletlenre - letelepedtem egy asztal mellé, röpke egy órával a Szikrittel megbeszélt találka kezdése előtt. És kontrolláltan fogyasztottam (áldozatomul esett egy korsó, illetve egy pohár Oktoberfestbier, két doboz Red Bull, egy adag tatár beefsteak, a konyhán bekeverve). Aztán, a találka időpontjától számított háromnegyed óra múlva elfogyott a legendás türelmem. After 105 minutes of waiting without a trace of nicotine and being bored to apocalyptic proportions, please allow me to be somewhat disgruntled, mondta a morózus énem a józan énemnek, és szelíden fejberúgta egy bakanccsal.
Ezután elügettem orvul, előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel Vilmos atya tartózkodási helye felé, mivel egy héttel korábban megígérte, hogy szívesen lát, akárhol lesz is. Így rajta kívül ott találtam aBarbi és Combfiksz művésznőket, valamint Bright cimborát a Quint büfében, ahol heroikusan, zseniálisan, utolérhetetlenül nem ittunk kávét fél órán keresztül. Ezek után elosontunk a Belfast felé, ahol tömeg volt, átnéztünk a Senatorba, ahol szintén, majd némi tanakodás után továbbügettünk valahová, amire nem emlékszem, mert a feledésem homályába merült, mint többszáz kilométeres olajfoltba a megfúrt tankhajó. Itt Bright meghívott mindannyiunkat egy koktélra, én pedig, korábbi sanyargásaimat figyelmen kívül hagyva ismét megrúgtam józan énemet a Tigris a Méteres Bambuszban Pendelyre Vadászik-repülőrúgással, és sört kértem a koktélok mellé. A Long Island Ice Tea mellé. Ó, igen. Itt történt az, hogy nikotinmentességi elhatározásom megingott egy pillanatra, és egy óvatlanul előttem felejtett cigarettásdobozra vetődtem, de védőangyalaim, Vilmos atya és Bright kikapták a kezemből a bagót, mielőtt az első slukk leért volna. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Aztán a homályba borult nevű italmérés zárórát rendezett, mi pedig - aBarbival kevesebben - visszazúztunk a Belfastba, az odavezető út részleteire már csak utólagos valóságmodellezéssel emlékszem, a nagykaput pedig az tette be, amikor az emeleten ököllé gyűrődve szemközt vágott a meleg, a félhomály, a füst és a korábban leküldött alkoholmennyiség kombinációja. Morózus és józan énem egyszerre kaptak a vészprotokoll kapcsolója felé, és udvariasnak szánt búcsúzkodásokat követően hazavittek, mint mérges atya a hülye gyerekét.

* * *

Szombaton úgy keltem, mint egy hibásan eltemetett zombi, de ez aztán elmúlt. Megzúztam egy kicsit a tenyerem egy ehhez hasonló csuklóerősítő berendezéssel, meg fektámaszoztam, és bágyadtan súlyzóztam egy kicsit, de rendre elrontottam a számozást, így nem tudom, végül mennyi lett. Aztán a szokásos vámpírosdi jött (a vérszopoda résztvevői ugye Rejtő-hős, Mr. Amicar és Faarc, holnap ebből felelés lesz ám), ahol a vámpírdarkgót hangulatot kicsit elpusztítottam a következő benyögéssel:

"Te, mit gondolsz, majd a magunkfajta Dzsihád Joe-k megértenek valamit ebből a konfliktusból?" (Sajnos, ma kiderítettem, hogy nem érhet az eredetiség vádja, emiatt, amit belinkeltek a csetre, teccikérteni.

Ekkor kiderült, hogy megfelelően pofátlan hozáállással bármit, de bármit meg lehet úszni. Biztos, ami biztos, utánalőttem azt, hogy "yodafone", ami, azt hiszem, további kommentárt nem igényel. Gyorsan leküldtem egy sört, remélve, hogy az lebénítja az érintett területeket, de nem ért oda időben: sajnos, Faarcot nullára irtottam, mielőtt elbágyadtam volna.

* * *

Vasárnap a végzetesen bolond Full metal panic! második sorozatát bámultam, még szörnyebben japániskolásanimébb, mint az első - nem is hagyta el a szájszervemet az "Ááá, bzzmeg"-nél összetettebb mondat három-öt órán keresztül. Valamint boldogan zabáltam és punnyadtam, vegetáltam ezerrel, gondosan ügyeltem arra, hogy ne történjen semmi. Minden erőfeszítésem ellenére ingerlékeny és hisztis barom üzemmódban éledtem, ezért elkerültem az emberekkel való találkozást.

* * *

A mai napon előadást hallgattam a közös agrárpolitikáról, de a második óra tájékán a jegyzeteimet a következő mondattal szakítottam meg: "Az előadót a tolmácsok letépett lábával kéne agyonverni." A tolmácsolás valami egészen kritikán aluli volt, az előadás meg szimplán nem volt elég összeszedett, de silány életem nagy eredményének tartom, hogy nem szunnyadtam el az első fél órában. Kis élet, kis eredmények, nem kő fintorogni.

Sci-fi rinya. Lehet zokogni, de a helyzet az, hogy az olvasó reagál és szelektál. Reagál az ostoba űroperára, a nyolcadszor is megnyúzott rókára, a bejáratott nevek és márkák halálra fejésére, az ötlettelenségre, a fordítási színvonalra (tisztelet a kivételnek). Nem szeretnek válogatni. Ostoba szemetet kapnak ők máshonnan is, azért még csak fizetni sem kell. Nem rinyálni kéne. Hanem megtanulni úgy írni, hogy az olvasók téged válasszanak, ne a nagyobb krumplit a nagyobb üdítővel. Termék vagy, babám, add el magad. És ezzel nem mindig fér össze az igénytelenség. Azzal is szembe kéne talán nézni lassan, hogy a hetvenes, nyolcvanas évektől eltérően a tudományos fantasztikum már nem a társadalomkritika és a friss gondolatok közlésének, illetve a Nyugat megismerésének egyik kevés módja közül az egyik, nem egy túlcsorduló csatorna, amit kevésbé figyelnek a cenzorok, nem a szerencsésen kevés hájfejű által őrzött menedék. Csak egy termék a polcon. Amúgy meg kéne nézni, hogy kit választunk sci-fi prófétának és világvége-jólmegmondóknak (olvassuk el a könyveiket. Nézzük meg azt a bolhacirkuszt, ami a Zsoldos Péter-díj körül ment, informálódási céllal).

Ebben az országban tucatjával vannak olyan írók, akik jó és igényes sci-fit tudnának írni, de ehhez példányszám kell, megjelenés kell, reklám kell és az kell, hogy időben kifizessék a kiberváteszt.

Na, most megint jól megmondtam a frankót, mindenki sokra ment vele.

* * *

Kábé annyi a tudatos elem az életmód-változtatásomban, mint egy mutáló baktériumban. Ha meg tudnám mondani, mivé változom ezúttal, boldog ember lennék. Bár persze, nincs kizárva, hogy már sejtem, mi lesz a végkimenetel, és eltakarom a szörnyű gondolatot szerencsétlen, amúgy-is-sokat-szenvedett tudatos énem elől, hadd henteregjen a delúzióiban.

* * *

Én vagyok hadsereg, meg az egyszeri talpas is, akinek a töke tele van az erőltetett menettel, a prosztó tábornok is, aki elviszi a légitámogatást és közben Zippóval gyújt rá a szivarra, és néha ízlelgetem azt a paradox mondatot, hogy

"Ugyan már, csak magadat kell legyőznöd, téged meg könnyű legyőzni, nem?"

És közben mindenkit meghallgatok, mindenki érdekel, mindenkire figyelek, mindenkire kíváncsi vagyok, csak a saját figyelmeztetéseimet és sirámaimat nem vagyok hajlandó meghallani.

És időnként jól letolom magam, hogy miért vagyok ilyen negatív. Ettől, különös módon, nem lesz jobb.

* * *

És most reklám!

* * *

A csetes arcokkal alkottunk több érdekes dolgot néhány hete, hadd nosztalgiázzak már, nem mintha végére érne komikusi karrierem, hiszen el sem kezdődött, szegény. Copfoslány, Dézsa, Gótügynök, Sáska és én voltunk a fő elkövetők. A beszólásokat könnyűfém felnivel felszerelte: Zergling. Tehát most menjünk le gyorsan alfába, és képzeljük el.

"Tuningolt v8 biturbó Zetor, fekete, természetesen, ültetett alvázzal, hogy sportosabbnak tűnjön, alul kék neonnal stílszerűen; az ablaktörlőn két szőrös dobókocka és fenyőillatú Wunderbaum; a kerekeken könnyűfém felni, a karosszérián temérdek spoiler; a jobb oldali, Munkás-kipöckölő bukóablakon ezerwattal üvölt kifelé a Necsi-necsi-necsináldezténvelem...
Amikor a tulaj felbőgeti a motort, egész lóalfajokról árulkodó TIRRRvíjpákpák-TIRRpakpakka-WRAAAAR-kraff hang hallatszik, és a tuning Zetor nekivág az ismeretlennek."

Avagy mire képes nagyjából tizenöt percnyi agyviharzás, ha megfelelően elborult emberek vesznek benne részt.

* * *

"Izomból lebzselek." - Zergling

Rohangászik egy klip a fejemben, tudtommal még sehol nem adták le, tudtommal még sehol nem játszották, tudtommal még senki nem vette a fáradságot, hogy zenét írjon hozzá, vagy hogy felvegye egyáltalán, ezért most engem gyötör. Békén lehetne már hagyni, babám, úgyse felejtelek el, de várjá má addig, amíg nem kerül tudatos erőfeszítésbe, hogy egyenesen tartsam a fejemet. Nyugika, holnap legalább annyira fogom utálni azokat, akik inspiráltak, mint ma. Mint tegnap.

Mai irodalmi jellegű termés a csetről... igen, végül is, ezt csinálhatnám sok pénzért. Ezek a zugírók állítólag nagyon, nagyon jól meg vannak fizetve. (*Joins the dark-romantic side of the Force and commits suicide at the age of 35*)

- (Gonosz Iker): Ne akard tudni ezek érzelmes dolgok rózsaszin, nyál, csöpög, lavór

- (Srakker) Whüejj. "És akkor a férfi boltozatos mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta az óriási szív ütemes dübbenéseit, miközben nézte, ahogy a tenerifei nap véresre festve az alkonyt elmerül a hullámok között", meg ilyenek?

- (Gótügynök) Még sok ilyen, és megvan a biztos megélhetésed.

- (Gonosz Iker) Aszt jól meghágja a lenyugvó nap sugarai által bearanyozva

- (Srakker) Meghágja? Meghágjaaa? "Gyengéden magáévá teszi"

- (Dézsa) Dalma érezte, ahogy Brad férfias izmai duzzadnak az erõtõl... és egyre türelmetlenebbül várta, hogy a férfi ujjai végre lesimogassák róla hûvös selyemköntösét. Közben a tenerifei naplemente folyamatosan narancslott a tengerpart felett

- (Srakker) Segítség, az írói vénám meg akar fojtani!

- (Srakker Dézsának) -folyamatosan +állhatatosan
- (Srakker) "A férfi hûvös ajkai Michelle nyakát érintették, és a nõ minden egyes idegszála beleborzongott a túlfûtött érintés nyomán támadó vágyba." Nesztek, irodalom

- (Dézsa Srakkernek) ehh...Brad az állhatatos szereplõnk, nem a naplemente, te!

- (Zergling) még egy ilyen sor, és megkérem Parandroidot, mesélje el nagy szerelmi történetét......

- (Dézsa Srakkernek) hûvös??? Forró, te érzéketlen!

- (Srakker) bocsika...

- (Srakker) Francokat, nézd meg, ide A3-at kell illeszteni, itt a táblázat, te mûvész-wannabe.

- (Dézsa) ...nem egy pezsgõsvödörrel akar az a szerencsétlen luvnya kefélni, nah! :bahh:

- (Dézsa) a Romana-szereplõk általában a forró, izmos és kicsit erõszakosan gyengéd pasikat szeretik, de dulván (Srakkernek) milyen a3?

- (Srakker Dézsának) A romantikus jelzõtáblázat, te amatõr. Romantikát csakis tudományos alapossággal szabad írni. Random jelzõtáblázat.

Na, asszem, ennyi elég. Merthogy ez még tartott egy darabig.

Jövő héten koronát kapok a bal felső ötös fogamra. Vagy acél, vagy porcelán. Whee.

Sose adjuk fel. Most ostoba japán animéket nézek odahaza, ááá, bazmeg, félelmetes, mit össze képesek húzni a "Military man normális civil környezetben" témát. Igen, a Full Metal Panic!-ról van szó, de egyelőre mindenféle szellemi rágógumival beérem, csak csillogjon és legyen látványos. Ostoba dolgok ezek, de most nincs kedvem gondolkodni. A Világ, földi szemmel! sztorija formátlanul kavarog, új NPC-k ötlete merül fel és süllyed el a fejemben, új és új sztorivonalak alakulnak ki és tűnnek el, a hangsúly folyamatosan helyeződik át egyikről a másikra. És egyértelműen túl sokat alszom.

Felkel.Eszik.Iszik.Utazik.Lebzsel.Eszik.Iszik.Utazik.Alszik.

Srakker, te véglény, te.

Kíváncsi vagyok, hogy a Motorola mikor hozza ki végre a Partimoto, Randimoto, Hippimoto és miegyéb plakátjai után a már régóta várt Yamamoto plakátot, amin egy kis japán tengernagy pózolna egy irdatlan csatahajó elõtt... a képaláírás pedig lehetne stílszerűen az, hogy

CALL OF DUTY.

(Utóbbit köszönjétek Sáskának.)

Ha már sztoréj-problémáknál tartunk, tekintsük meg ezt. Végül is, megteszi.

Egész jól bírom, egész jól. Csak megérzem a szobámban ülve, csukott ajtónál, hogy egy emelettel lejjebb rágyújt valaki az offisöl hamutartónál. Dohányos munkatársaim furcsa, szent őrülteknek kijáró tekintettel méregetnek, ex-dohányos kollégáim bölcsen nem szólnak hozzám, holott közel sem vagyok olyan agresszív állat, mint előzetesen vártam. Még. Talán az ingermentes környezet és a folyamatos mentolellátás teszi (lánc-Mentos-fogyasztó lettem), de egészen békés vagyok.

És írok. Végre. Megint. Hogy klasszikust idézzek, széklábat faragok. És büszke vagyok rá. Faragok rá egy világot. És már ezt sem mondhatja el magáról mindenki.

"Rejtő-hősnek és Srakkernek viszont sokat segítene, ha idejében megfogadnák, és visszafordulnának arról az ösvényről, ami a stilisztikai egysíkúsághoz és a régi példák öncélú majmolásához vezet. Véleményem szerint ők még menthetőek" - írta rólam Raoul Renier tegnap; ez volt szépen kifejtve.

Már meg is menekültem, de amíg egy márkától várok pénzt, addig, ha gúnyolódva, ha undorodva, ha röhögve is, de azokat a stíluselemeket, amelyek a közönségnek kellenek, bele fogom tenni. "Magasba emeljük Ynev zászlaját. Magasba, magasbaa!" Nem mintha írtam volna bármit az elmúlt fél évben a Magushoz. Nem mintha szándékomban állna. (Bár fizetés-kiegészítésnek megteszi.) Nem mintha nem becsülném többre a saját játszóteret, mint a nagyobb pénzt. Nem mintha nem tapasztalnám magamon a köldöknézés jeleit. Nem mintha - éppen erre figyelemmel - nem bíznék jobban a szűk körű kritikusi halálkommandóm ítéletében, mint a sajátomban. Meg vagyok mentve. (Már csak sztorit kéne megtanulni írnom. Vagy tartózkodni a tízezer leütésnél hosszabb történetektől.)

Nah, végigdúvadkodtam a napot, de szerencsére megleltem a minden képregényrészletek legsúlyosabbját (emlékeztem rá, hogy itt van valahol, de sokáig tartott, amíg megtaláltam), érdemes belenézni itt, és követni a sztorit a fejezet végéig. Betegre röhögtem magam rajta.

Bright ganxstával együtt kaptam kritikát Raoul Reniertől, és Rejtő-hőssel tehetséges, kicsit félrecsúszott, de menthető kategóriába soroltattam általa, röpke öt-hatezer leütésen át mentett. Nofene. Eltesszük későbbre, amikor éppen nem a nikotinhiánnyal kell foglalkoznom. Tény, még van hová fejlődnöm. Mondjuk, hogy pont a párbeszédeimet fikázta, meglepett... jó, mindegy, holnapi probléma. Holnapi probléma. Holnapi probléma. Ma még írni kéne.

Na. Újabb fázis, ez lesz a legborzalmasabb, még csak nyolc órája tart, de már szenvedek, mint aki jancsiszöget ebédelt. Ugyanis leszokom a dohányzásról. Nem leszokóban vagyok, meg most egy kicsit kevesebbet, meg fokozatosan csökkentem, hanem úgy NEM. Niem lesz többé cigaretta. Se Marlboro, se Lucky Strike, se Dunhill, se Benson&Hedges.

Hiányzik, hiányzik, hiányzik. Most ásványvizet vedelek, Theodorát, hogy pontos legyek, és szenvedek nagyon, holott még csak most kezdtem bele. Mi lesz itt? Végül is mindegy, készültem, van nálam rágó a kisebb elszállásokra, meg valami sajt az éhség leküzdésére. Nem ingunk meg, nem adjuk fel, a jókurvaanyját, nem azért adtam ki egy valag pénzt Nicobrevinre. Aranyárban van az a szar, remélem ezek után, hogy nem a placebo-effektre játszanak. És nézegetem ezt a vadonásúj XTC- guaranás, koffeines, taurinos blaszterlötyit az asztalon, amivel fenyegetem a vastagbelemet, hogy megiszom, ha rosszalkodik. Egyelőre törékeny az egyensúly, a tárgyalások folynak.

Tegnap megnéztem a Firefly CD-t, ami kalandos úton jutott el hozzám. A Serenity című, eredetileg indítónak és háttértörténetnek szánt rész volt rajta, súlyos darab- Nem csodálom, hogy a sorozat, bár csak 15 epizódig húzta a pöcsköszörű Fox agyaskodásainak köszönhetően (egy ilyen banda szvsz kész aranybánya amúgy), jelentős rajongótáborra tett szert. Jó, bár ahogy az egyik hazai kritika fogalmazott: "Félreértés ne essék, a Firefly csak egy tévésorozat volt, nem orvosság a rák ellen, és nem a legnagyobb ötlet az előszeletelt kenyér óta, én pedig bármikor vállalom, hogy erősen elfogult rajongó vagyok. Ezzel együtt, ha látja az ember a sorozatban rejlő lehetőségeket és azt a minőséget, amin mindez megvalósult, nehéz nem dühöngeni a megszüntetése miatt. Én reménykedem a készülő mozifilmben." Bár én még csak a pilot epizódot láttam, azt hiszem, erősen anyázni fogok magamban, amúgy is alkalmas rá a hangulatom.

Ja, amúgy elkezdtem testmozgást végezni. Fekvőtámasz, súlyzó, lesz ebből futás is, csak ne köpném ki mindég a tüdőmet. Olyan izmaim közlik, hogy "fáááj", amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Szubjektív anatómia. Most éppen lapocka körüli izmokból és garatból állok, nagyjarészt, ha az érzékszerveimnek hinni lehet.

Na, hát akkor időrendi sorrendben, retrospektíve.

A pénteki VBK (Vasas Box Klub, szakkifejezés az internetes beszólásokból származó valós életbeli hirigkezdeményezéskre) elmaradt, illetve félrecsúszott Ügyeletes Kretén szemszögéből nézve, merthogy nem akartam ököl- vagy késharcba bocsátkozni délután fél háromkor, öt percre a munkahelyemtől. Már maga a felvetés is teljesen irracionális volt, valakiben homloklebenyig csúszott a hormon, és az nem én voltam. Ami viszont megzavart, basszameg, az az, hogy féltem attól a pöcstől. Tizennégy éves korom óta nem volt dolgom olyan emberrel, aki fizikai erőszakot akart volna velem szemben alkalmazni. Az meg pláne nem jellemző rám, hogy hihetetlen rárombolásokat hajtanék végre embertársaimmal szemben. (A jelenséget a "békés, mint egy tepertős pogácsa" kifejezés írja le tán a legtalálóbban.) Némi megdöbbenéssel szembesültem az orbitális faszság ilyen szaglóidegrothasztóan penetráns megnyilvánulásával. Aztán, nem egész fél óra múltán összefutottam Xenával, söröztünk, én pedig korlátozott sikerrel próbáltam segíteni neki az éppen őt aggasztó kérdések feloldásában. Úgy tűnik, azért valamennyire hasznos volt, hogy beszélgettünk.
Aztán elzúztam szépen egy überlepukkant környéken található LAN-barlangba, ahol pár haverral szénné lőttük egymást Battlefield 1942-ben, meg Battlefield Desert Combatban. Tekintettel arra, hogy manapság már meglehetősen kevés időm jut pixelvadászatra, általánosságban illett rám a választott RubberDuck név.

Szombaton tizenegyre már haza is másztam, ahol aggódó szüléim tirádájának végighallgatása és kellő szégyenpír-gyűjtés után behenteregtem az ágyamba, és próbáltam elűzni a látómezőm jobb felső sarkából a szabadon álló, szürke járművek, és a baráti egységek kékjének képeit a nemlétező minimappal együtt. Miután ez sikerült, narkolepsz fetrengéssel ünnepeltem a közelgő délutánt. Folytattam mindezt délután ötig, amikor is feltápászkodtam, gyors koffein- és vitaminkúrával emberformába pofoztam az arcomat, épp idejében hárítva el a kiállásomat elcsúfítással fenyegető, agysorvadással összefüggő homlokeresz-kezdeményt. Így aztán, mint a Homo sapiens sapiens faj büszke és boldog tagja, Zerglinggel és Osborne-nal együtt meglátogattuk Földelementált, a régi mesélőnket, akinek születésnapját megünneplendő vittünk egy MagLite rúdlámpát, és megállapítottuk, hogy olyan fényereje van, hogy már-már visszarúg, ha bekapcsoljuk.

Párhuzamosan kiötöltük a falusi boszorkányvadász ügynököket, akik reggelente egy kupica pálinkával indítják a napot, aztán magukra rántják a Május 1. ruhagyári öltönyt, nyakkendő nélkül, begombolt inggallérral, és próbálják megkerülni Manyi nénit, aki a falu határában sasol a támadó huzikocsival, és átható óbégatással jelzi a hetven és kilencven közötti nőnemű lakosságnak, hogy "Hát itt vánnák az inkbizítorok, jaajistenem, most segíts meg!" Erre a jelre a falusi boszorkányok azonnal szénaboglyává változnak, ami a tisztaszobában legalábbis gyanús. És a falusi boszorkányvadászok rettenetes fenyegetése is megszületett, vagyis "Vigyázzon, mama, mert magáért jön egyszer a fekete Zetor, hogy "Tirr-pák-pák-pák", berántják magát, azt' mintha sose nem is lett volna...", illetve ugyanezen figurák rettenetes fegyvere, a szentelt kolbász, amely billogot hagy a szentségtelen perszónák arcán, rendszerint keresztirányban. Nap végén pedig a falu egyetlen bisztrójában ülnek a viaszosvászon terítővel letakart asztal mellett, és gurítják a zárópáleszt, és sztorizgatnak. Meg játszottunk Bang!-et, hihetetlenül súlyos, pedig nagyon egyszerű játék.

Aztán vasárnap ismét megünnepeltük nagyapám és barátnője születésnapját (81., illetve 71.), nagy királyság volt, utána pediglen átosontam Rejtő-hőshöz, ahol is küllönfelle küszködéseket követően megtekintettük a Groundhog Day-t, ami számomra műveltségbeli hiányosság pótlására szolgált, le is haltam párszor. Az előzetes várakozással ellentétben hajnali kettőre vergődtem haza, és félálomban azt képzeltem, hogy Punxsatawney-ben vagyok, ergo nem is kell felkelnem. De fel kellett. Azóta sem találtam magamra.

Har har har. Felkértek egy valós idejű csörtére egy internetes fórumos megnyilvánulás miatt. Eh, újabb ok a sörözésre.

Enyhén fáradt és másnapos vagyok, köszönhetően annak, hogy Ms. Nyúlféle, Vilmos atya, Bright, Magamura, Rejtő-hős, valamint Brainoiz jelenlétében könnyed mulatozásba mélyedtünk, két helyen, egymásután. Bright megmutatta a Thaiföldön készült képeket, zseniális hely lehet, ettől függetlenül én a természet és az ember közötti természetes egyensúlyt a zöldövezetben, a házhoz szállított pizzák, a szélessávú internet és a sarki éjjel-nappali meghitt közelségének világában vélem megtalálni, a pálmafák között tenyésző fémeskék pókok egyértelműen nem tartoznak ide. Viszont a környezet ott valóban gyönyörű, Bright ügyesen fényképezett (vagy ügyesen szelektált), á, dehogy irigyeltem, kicsit se.

Részletesebb összefoglaló hétfőn, ha akkor még aktuális lesz. Agyhalott vagyok, kérem, ne zavarjanak.

Eltalált egy ötletbomba, most jól meg kell jegyezzem estére, amit kitaláltam, hogy Magamurának el tudjam regélni. Van viszont egy másik, ezt megosztom, mert nem köthető semmi máshoz, csak vidám életem apróbb és cseprőbb sokszornyolc óráihoz.
Képzeljük el gigantposzteren.

Egymás mellett áll három, öt, nyolc, láthatárt kitöltően sok sorban egy seregnyi europid, mongoloid, negroid, ausztralid ember, férfiak és nők egyaránt; rajtuk csupa fekete és szürke öltöny, illetve kosztüm; ki-ki oldalán óriási aktatáskákat, illetve retikülöket látni; nyakkendőtűk, illetve decens fülbevalók csillognak; a kép alján pedig egyszerű betűs, fehér felirat:

UNITED COLORS OF BUREAUCRACY

Kíváncsi lennék az emberek fejére, ha ezzel szembesülnének reggelre kelvén - stílszerűen - a Kálvin. Téren. (Elnézést.)

Hát ez kész, nekem ilyen kell. Póló, betegeknek.

Amúgy a kölcsönös Rejtő-hősös letolás kulcsmondata, s egyben az est fénypontja a következő volt, Rejtő-hős részéről:

"...és te Lamborghini Diablón akarsz megtanulni tolatni...?"

És, mint minden igazán jó poén, ez is szélsőségesen belterjes és helyzetfüggő. Remélem, egy év múlva is ugyanekkorát fogok rajta röhögni. Jel a falon, a labirintusban, hogy jártam már itt, csak tűnjön fel akkor is, amikor visszafelé jövök. Ariadné fonala menthetetlenül összegabalyodott, mostantól graffitizni kell a falakat.

Salátát zabálok. Cukor nélkül iszom a kávét. A cigi is csak módjával fogy. Súlyzózom, igaz, nem valami egetverő tömeggel, de mégis. Ha minden igaz, Faarccal elmegyek aikidózni, csak meg ne unjam, mikor az első negyven alkalommal feltörlik velem a padlót. Mi ez itt, kérem? Forradalom?

Emellé a bőröm megérezte a tavaszt, és úgy kipattogzott, hogy kínomban már azzal védem magam, hogy fejbelőttek sörétessel, de már gyógyulok. Kevesen hiszik el.

Ennél rosszabb, hogy ma kábé annyira vagyok nyugodt, mint egy amfetaminfüggő csivava, emellett a humorérzékem sem szárnyal az egekben, emiatt lehet, hogy voltak sértődések is - kicsire nem adunk, hej, vonuljon tovább a had. Most legalább két napig energetizáltan és rosszkedvvel viseltetem a világ viselt dolgai iránt. Most a homicid idióta rázza a ketrecet. Torzak ezek a hangulatváltozások: amíg gépeltem, kábé kétszer fordultam át a begótulásból a "mosmá szétszabok valakit de dúlván" effekten keresztül a vidám, önfeledt kacagásig mindenfélébe.

Ma megint pszichológus, most aztán már tényleg kéretik prezentálni valamit, mert morcos leszek.

Mire befejeztem a postot, felfordult a gyomrom a Happy Tree Friends egyik epizódjának megtekintése nyomán. Csak vészhelyzet esetén alkalmazandó! Vizuális fantázia ellenjavallt! Nem adok linket, keressetek rá, ha érdekel. Én ugyan nem fogom magamra vállalni a lelki torzulások okozásának vádját. Kicsi, aranyos plüssállatkák, amint a lehető legkegyetlenebb és grafikus erőszakkal teli módokon haláloznak el - hát miféle perverz az, aki még ennél is többet akar? Iszonyú.

Wheeee. Aludni kéne menni, akkor nem baszok ki magammal.

Mindig, amikor meghallom a Rammsteintől az Ich willt, röhögnöm kell. Erről ők persze nem tehetnek. Ilyenkor ugyanis mindig eszembe jut a klip, ami ugye méltán híres, gondolom, sokan látták már. Történt egyszer, hogy éppen az OTP felé igyekeztem, kezemben az aktatáskámmal, a szemem alatt akkora karikák, hogy még egy kardfogú ősláma is vidáman átköpött volna rajtuk, mikor a fülhallgatómból felcsendül az Ich will. Azonnal lépést is váltottam, brutálagresszív tartással kezdtem el menetelni az üvegajtó felé.

Kemény voltam, elszánt, tudtam, hogy vagy pénzzel távozom, vagy holtan (akkor még nem kaptam meg a kártyámat, ezért készpénzért mindég az egyes gombra kellett klettyintenem, és manuálisan, mint az állatok, felvenni), mikor a Nagy Magyar Valóság ellentámadásba lendült, és...

...az üvegajtón egy ifjú anyuka jött ki, egy csapatszállító jellegű babakocsival manőverezve. Tartottam az ajtót, amíg kiért.

A magyar Ich will. Én akarok. Azóta semmi nem a régi.

Eltelt három nap, és én megint nem csináltam semmi világrengetőt. Élveztem.

Pénteken elmentem Pszich2-t meglátogatni, aranyos volt, csak ne lettem volna olyan picsa másnapos. (Nem kell aggódni, azóta rápihentem.) Becaplatok a Kútvölgyibe, persze először a rossz bejáraton mentem be, azonnal át is láttam a helyzetet, hogy a VI. emeletet én itt ugyan nem fogom megtalálni, tekintettel arra, hogy a lift csak a negyedikig van hitelesítve. Visszamentem a portára, és megkérdeztem, hogy ugyan mégis találom a pszichiátriát. Gyanút keltő fejem lehetett, mert a párbeszéd a következőképeen hangzott:
Srakker (kedvesen, némileg kalapáló szívvel, a váratlan melegtől csatakos homlokkal): - Elnézést kérek, meg tudja mondani, hogy a pszichiátria ebben az épületben van-e?
Adminisztratív személy (megértően, bár kicsit unottan): - Persze, a másik bejáratnál kell bemenni, és ha nincs bejelentve, akkor is ellátják.
Srakker (nem esik le neki az utalás): - Köszönöm szépen, viszontlátásra.
Kifelé menet már röhögtem.

Aztán volt egy Rohrschach-teszt, a poénokat, már amennyire ismerem őket, nem lövöm le. Viszont kaptam az arcomba olyan információkat, amiket már magamtól is tudtam, ehhez képest tán egy kicsit drága a kezelés, jó lesz belehúzni, mert elfonnyad a lelkesedésem.

Miután végeztem, kifüstölögtem, végig a Szilágyi Erzsébet fasoron, meg minden, és rohadtul elegem volt a világból, tudniillik éppen elég volt nekem Pszich1-nél kitárulkozni, nem vagyok én akkora showman, hogy ezt az önlemeztelenítést hosszú távon élvezzem. Mindegy, Pszich2 megkapja majd szépen azokat az adatokat, amikből dolgoznia kell, de azért ennyiért már igenis elvárom azt a kurva csodatételt. Tőlem jóval kevesebbért várnak csodákat.

Péntek este Rejtő-hősnél Magamurával vedeltünk, én csak söröztem, és azt sem bírtam úgy, mint megboldogult fiatalkoromban. Kölcsönösen lecsesztük egymást Rejtő-hőssel, hogyúgymondjam, a Dunába löktük egymást barátilag. Kíváncsi leszek, mennyire tudtunk hatni egymásra. Tudom ugyanis, hogy igaza volt abban, amit mondott, de én is tudom, hogy igazam volt. Késekről beszélgettünk, meg a Transmetropolitanről, meg arról, hogyan fogjuk felpörgetni Magamurával a közös ötletünk megvalósítását (azóta is jár az agyam, hogy mi az a fő szál, amire ezeket az ötletcsírákat rendesen fel lehet fűzni, eredmények majd).

Szombaton aztán vámpírosdi volt, meg megkaptam a kritikámat Rejtő-hőstől A világ, földi szemmel-re. A vámpírosdi hasznos volt, csak arra lennék kíváncsi, mit fog ebből Paszulykaró kihozni (meg, hogy beledöglünk-e). A kritika meg nagy általánosságban pozitív, egy-két technikai részletet ki kell javítanom, például nem tudtam, hogy a Ronson valójában nagy-britanniai illetőségű cég, illetve, hogy az MG-34-t annyira nem szerették a németek a második világháború vége felé, mert drága volt és érzrékeny, és a háború vége felé ritka volt, ezért helyesebben járnék el, ha az MG-42-t szerepeltetném a könyvben. Kilőttünk egy szóismétlést, egy-két kisebb stiláris hibát, tehát nagyjában-egészében jól alakulok.

Vasárnap vidáman laffadtam, tekintettel arra, hogy hajnalban, 5 óra körül értem haza. Este házibulin vettem részt, az élményeim felemásak. Kedvelem a házigazdákat, meg a résztvevőket úgy általában, de volt egy-két jelenet, amin legalábbis meglepve vontam fel a szemöldökömet. Kéremszépen, az én hozzáállásomba nem fér bele, hogy hálószobatitkokról fecsegjek társaságban. Nem elég, hogy ilyenkor minden résztvevő a legsebezhetőbb oldalát kínálja fel mintegy, felhívva a túloldali szereplőt egy jóféle vesedöfésre? Ezzel vissza kell élni? Hiányzik valakinek még az a tudat, hogy hogyan fogják kibeszélni a háta mögött? Komolyan mondom, legszívesebben mindenkit két éves lúzerképzésre küldenék, csak, hogy tudja, milyen az, egy csoportban megvetettnek, megtűrtnek lenni, mindezt úgy, hogy az énvédelmi mechanizmusokat kikapcsolnák a fejében. Mindenkinek járjon a lelki heg, csak, hogy tudja, mi az, amit osztogat. De az igazságosztó szerep helyett inkább whiskyztem és hallgattam. Zen mester megmasszírozott, ennek következtében aztán másnap a gerincem megkérdezte, hogy mégis hogyan képzeltem, hogy meg fog tartani, mikor a támasztó izomcsomókat megszüntettem mellőle. Filozofikus válaszom az volt, hogy testhelyzetet változtattam hentergésem közepette, mert mindent meg kell és meg is lehet szokni.

Hétfőn döbbeneteset punnyadtam. Világrengető, hihetetlenül pihentető szellemi stuporba süllyedtem, épp csak a nyálcsík nem indult meg a szám szélén. Ingermentes környezetemnek és világbajnok lustaságomnak köszönhetően beértem egyetlen szál cigarettával, és nem is akartam megölni senkit. Előszedtem a Battlefield 1942-t, nem túl friss, elismerem, de legalább jól eltökörésztem vele. És a nagy mentális nihil kellős közepén azon gyűrtem az agyam, hogy hogyan fogok tovább haladni regényileg, meg úgy általában. A kárfelmérés folyik.

Ma pihenten, bár némileg zombi üzemmódban felvettem a munkát. Bekktudöfrönt.

Unalom, unalom, unalom. Túl punnyadt vagyok, hogy lefoglaljam magam valami kváziértelmes tevékenységgel. Katt, katt, klitty, katt, katt. Zomb. Nyálz.

Mit tegyünk akkor, ha a frontszolgálaton megmaradt alkisközépvezetők a munkavállalói rinyának köszönhetően biztosítanak egy szabadnapot? Úgy van, pontosan, el kell menni berúgni. Xenával immár szeszbruder-szeszschwester viszonyban vagyunk, köszönhetően annak az anyai ágon öröklődő képességemnek, hogy tetszőlegesen kiválasztott katolikus szentet (az életműködés hiánya enyhe akadály, de leküzdhető) is hajlandó és képes vagyok leitatni. A családi legendárium tele van ilyen sztorikkal, és most, végre, őseim nyomdokába léptem.

Legyünk tehát másnaposak, kicsit, egy fogzománcgyengítő róka-rege-rókát követően, majd küzdjük le a dehidratációs tünetegyüttest 10:00-kor, pontban, hogy büszkén és boldogan tekinthessünk a jövőbe. (Megfigyeltem, hogy józanul fáradtnak és kialvatlannak tűnök. Részegen és másnaposan viszont feltárul énem vonzóbbik oldala, amúgy folyamatos hunyorgásom elmúlik, sápadt arcomon mosoly árnyéka üt tanyát, és egyáltalán, jóval megnyerőbb az összhatás.)

Aztán menjünk fel a csetre, hogy Gótügynök bearanyozhassa a napunkat a következő mondat valamelyik közeli rokonával: "Iván vagyok. Igérem, amint elkezdtük a kezelést, már napokon belül új fényben látják majd eddigi életüket. A tréning alatt megtanulunk majd örülni olyan dolgoknak, mint egy ép borda, vagy egy átaludt éjszaka."

Képregény- és rajzfilmimádó énünk ujjongjon és örvendjen, mikor meglátja, hogy már működőképes változata létezik az exoskeletonnak, és azt a paradox helyzetet is ízlelgethetjük, hogy egy találmányt valószínűleg előbb alkalmaznak a polgári életben, mint a haditechnikában. Hiszen gondoljunk bele: egy tűzoltónak vagy egy katasztrófaelhárítónak nagyjából tökmindegy a zajtényező, vagyis az, hogy egy fűnyíró-hangú izébe van beforrasztva, miközben éppen kimenti a romok alatt rekedt áldozatokat, sőt, még extra oxigénmaszkot is vihet magával, mert a külső váz úgyis elbírja a terhelést. Kérdés persze, mikor lesz pénz arra, hogy piros páncélos csávók vágjanak ki minket, ha szerencsétlenül járunk. De azért mégiscsak örülök.

Láthatunk ilyet is, megdöbbenhetünk, és kinyilatkoztathatjuk, hogy "Hát ez kész, ezt nem hiszem el", hátha ettől elmúlik, de persze nem fog.

Egy váratlan Internet Explorer-összeomlásnak köszönhetően elveszíthetjük a gondosan összebütykölt postunkat.

* * *

És szörnyülködhetünk a madridi események miatt. Ezúton is részvétem a hozzátartozóknak és az áldozatoknak, nem mintha bármit is számítana.

* * *

És jól palástolt másnaposságunkkal mehetünk pszichológushoz munka után.

Kérdés. Tényleg, mégis, mit gondoltál?

A gördülő tervezés egyik jelentős hátulütője, amire a tervezés előkészítési szakaszában nem fordítottam kellő figyelmet, az, hogy a vedelések után aludni is kell, vagy legalábbis nem árt. Most zombulok, és várom, hogy beüssön végre a Red Bull, de ez is olyan, mint Godot, most már hiába is jönne, tennék rája. Szerencsére nem nagyon birizgálnak melóval, a főnökség egy része szabadságon, de azért gyanakodva pislogok kifelé az álcahálóm alól. Meg ne találjanak már valamivel, jelenleg a nevemre is csak segítséggel tudok visszaemlékezni.
Viszont próbálom magamat helyrerántani.
A terv forog, az alkotó meg csak pihenne, ehelyett néha csendben megátkozza magát, és "Alvás! Alvás, te baromállatkretén! Azt tervezzed be!" mormogásokkal dobja fel az irodai csendéletet. Sebaj, a harmadik sör környékén mindig rájövök, hogy a fáradtság szubjektív jelenség, eltüntetésével érdemes kísérletezni, mert az eredmények meghálálják a fáradozást.

Például itt vannak a látens politikus-gének (LPG). Szörnyű kimondani, de úgy látszik, hasznomra voltak szombat este. Mint az a későbbi felmérésből kiderült. Nem nagyon, csak annyira, amennyire ostoba génektől elvárhatná az ember. Semmi jelentős, de a kommunikációs extrémsport, amit akkor lefolytattam, nem égetett be (sőt), és ennek is tudtam örülni. Note to self: a LPG-ket vitában tilos felébreszteni, mert öt perc múlva ellentmondunk magunknak. Csak monológokra alkalmasak.

Csak aztán pénteken nehogy az agresszióterápiához találjon folyamodni kínjában a pszichológus néni, mert akkor a falon alszom el. Olvassatok Parking Lot is Fullt, ha bírjátok gyomorral. Kár, hogy vége. Fáradt reggelekre kevés whiskyvel ajánljuk.

Naiv Szupermen feldobta a szombatomat, igaz, Bright kárára. Történt ugyanis, hogy házibulin vettünk részt, ahol Naiv Szupermen lejárt szavatosságú poénokkal zaklatta Brightot a fogyókúráját illetően (fogalmazzunk úgy, hogy mindannyiunk kisöccse már nem volt egészen színjózan). Ez már egyébként lassan másfél éve megy, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de szerencsésen feledésbe merült a legtöbb résztvevő esetében, ami azért is különösen hasznos, mert ezeknek a poénoknak a nagy része egyszerűen unalmas már. De olyan aljadék volt, hogy néha átütötte az önuralmamat, és nekem is röhögnöm kellett.

Ezek után meséli másnap (kicsit sem volt ám szűkre húzódva a szeme, dehogy), hogy "Tudod, ma, amikor felkeltem, próbáltam bocsánatot kérni tőle a jabbás poénokért, mert úgy éreztem, hogy nagyon aljadék voltam vele, de csak röhögött, hogy Ho-ho-ho, megnyomott egy gombot, én pedig a rankornál találtam magam."

Na, ott lefagytam. Mi történik majd itt, ha netán úgy igazán bevezetődik a Nagy Pesti Élet alkoholgőzös bugyraiba?

Korlátlan ideig képes vagyok elkülönítve tartani két, összetartozó adatot, anélkül, hogy információt faragnék belőlük. Jelen esetben gondolok itt arra, hogy

a) március 8. az nőnap;
b) ma március 8. van.

a) és b), a két vidám ellenforradalmár önfeledten hentergett károsodott homloklebenyem társalgójában, egész addig, míg az egyik kolléganő szóba nem hozta a lehetséges összefüggést, virágosdival együtt, mikor is heves reakcióba léptek egymással, és ki nem derült, hogy

c) ma nőnap van.

Ekkor magamba szálltam, elpirultam, szénné égtem, kicsit elbizonytalanodtam, aztán elmentem szépen egy virágoshoz, és kiadtam egy valag pénzt csokrokra, hogy bent lévő kolléganőimet elláthassam az ilyenkor illendővel. Kétszer fordultam, mert amíg vásároltam, visszajöttek még ketten. Jó volt nézni a mosolyukat, amikor borostásan, fáradtan, de mégis vigyorogva átadtam az egyencsokrot. Money well spent.

Egyszerű lélek vagyok, de értek a szóból. Be is programoztam a PDA-mat, hogy figyelmeztessen három nappal korábban. Jövőre még hasznát veszem.

Na, tehát mostantól hivatalos.

Szabad vagyok, mint a nadály. Bár a személyes dolgokat sikerült úgy-ahogy lerendezni, azért még mindig maradt néhány tüske emberekben. Rejtő-hőssel beszédem lesz, de azt majd néhány sör diszkréten meghitt környezetében. De másokkal is érdemes lenne leülnöm, ámde legfeljebb mellékesen hozom szóba. Merthogy a szabadidőm épp elég nagy kincs volt ahhoz, hogy otthagyjam miatta az írókört - más egyéb okok mellett -, és már annak is örülök, hogy gépbe vertem 7,000 leütést.

De azért magamnak, és azoknak, akik olvasnak, összegzem lépcsőházi, illetve kihalt mínuszkétfokos utcai bölcsességem színét és javát az interperszonális kommunikáció és a csoportos viselkedés alapjairól.

1. Ostobaság azt hinni, hogy egy, az átlagosnál jóval büszkébb férfiember vissza fogja fogni a drámai belépőjét tizenöt ember szeme láttára, különösen, ha ivott és kialvatlan. Csodák nincsenek, ilyesmi nem történik.
2. Érzelmi zsarolással nem megyünk semmire.

Ki-ki ossza be magának. Ing, öltözködés.

* * *

Valaki elállítgatta az ösztöneimet. Azonnal tessék kiszállni a fejemből. Mostantól emlékeznem kell arra, hogy nyolc korsó sör után az ember legalábbis szalonspicces, még ha másként érzi is. Azt szeretem magamban a legjobban, hogy ilyen állapotban többszörösen összetett mondatokkal vagyok képes beszélni - bármiről - akár másfél órán keresztül, mindezt anélkül, hogy akár az öt perccel korábbiakat képes lennék visszaidézni, a beszédem mégis strukturált és értelmes, és koherens egészet alkot. Az ilyenkor utólag felmerülő kérdés szükségszerűen az, hogy volt-e értelme megszólalni egyáltalán, és ez az, amit magamtól képtelen is vagyok eldönteni. Látens politikus-gének? Mégis létezne a jelenség? És ha így van, kérjem az azonnali megsemmisítésemet?

* * *

- És most hová, cimbora?
- Na, ez egy jó kérdés. Azt hiszem, először besétálok egy bárba, és kiiszom. Aztán belekötök egyszerre öt emberbe, és megverem mindet. Azután valóban megdöbbentő számú prostituált szolgáltatásait veszem igénybe - az is előfordulhat, hogy némelyikükkel korábban házastársi kapcsolatban voltam. Azután pedig drogokat veszek. Ami azt illeti, felmutatok egy nagy párnahuzatot, és megmondom a fickónak, hogy töltse meg drogokkal. És az egészet költségként fogom elszámolni.

(Transmetropolitan, vol. 51.)

Azt hiszem, egyszer mindenképpen szükségem lesz arra, hogy egy hasonló kaliberű monológot a hitelesség igényével előadhassak. Azt hiszem. Kivéve talán a prostitúcióról és drogkereskedelemről szóló részt.

It's gonna be cakewalk, mormoltam tegnap, mikor beérkeztem a munkahelyemre.

A megérzés már nyolc tizenkettő környékén elkezdte az ólálkodást, de csak tíz óra környékén bizonyosodott be egyértelműen, hogy ez, babám, egy olyan agyzsibbasztó nap lesz, hogy arról megemlékeznek a hivatali legendáriumok. És így is lőn. Misztörendőzán kollégával keményen álltuk a sarat, piros nyakkendő a homlok köré tekerve, meg "Nem, mama, ez az én harcom" (mindenki megnyugtatására közlöm: egyikünknek sincs piros nyakkendője, ez csak amolyan költői túlzás), és időről időre elmentünk rajtaütésszerű ellenőrzést végrehajtani a hivatali hamutartó irányába, ami idővel elkezdett egy masszívabb erdőtűz helyszínére hasonlítani.

Aztán este sörözgettünk, egyrészt azon kollégák megünneplésének céljával, akik sikeressen vették a közigazgatási szakvizsga 1. fázisát, azután én gyorsan átdülöngéltem a Ferenciek terére, ahol kvázispontán összefutottam főiskolai cimborámmal. Aztán hazamentem.

Ma pedig... nos, ma pedig megdöbbenve tapasztaltam, hogy érkezett egy levél egy kutatócégtől, akiknek a felmérésében üres pillanatomban részt vettem. (Annyira azért nem reprezentatív ez a minta, mert a munkahelyi stressz teljeskörű feltérképezéséhez azokat is be kellett volan vonni, akiknek nincs internet-hozzáférésük.) De íme a tanulmány. És egy kis goody a PvP Online-tól. Fergeteges néha a rajzoló.

További szép napot mindannyiunkba.

A világ, ügynökszemmel

Láttam tegnap a MOM Parkban egy nagyon laza yuppie embert, aki még a Smatchban is annyira fontos volt, hogy zsebre vágott kézzel, márkás zakóját hátratolva sétált fel-alá a pult mellett, nézegetve a húsárukat. Valami hét éves lány rohangászott körülötte, láthatólag majd' megveszett a szülői figyelemért és elismerésért, de kreténünk alig figyelt oda rá, szemkontaktus szinte nuku.
Faszé' játszod a fontosembert, gondoltam ekkor én, aki működőképes családot eddig csak a mesekönyvben láttam, amikor még pár évig ennek a kölöknek, hacsak végképp el nem baszod, úgyis te leszed a legfontosabb. Utána meg már akármit is csinálhatsz.
És egy pillanatra nagyon komolynak, hozzáértőnek és megfontoltnak éreztem magam, azután szerencsére rámjött a nikotinéhség, és elindultam végre haza. Este jóéjtsör, nem kéne rászokni, de most jól jött.

Kijöttem az írói kátyúból, tudom már, merre fog haladni a sztori következő 30K-ja. Most 60-nal vagyok elmaradva, hála a fordításnak, és a saját nyavalyáimnak. A fene se tudja, hogy hozom ezt be.

Ma reggel hivatali nindzsát játszottunk: a kávéfőzőt megette a vízkő, ezért egy másik főosztály kávémasináján őröltük a a bürokrata alapvető táplálékkiegészítőjét, a koffeint.

Más érdemleges, jelentem, nem történt.

Hacsak az nem, hogy tegnap hazajött Bright, de ezt, gondolom, mindenki tudta nélkülem is. Welkámbekk.

Hát ennyi. Vissza, vissza! Fordítani!

Mi van, elfelejtettem kommunikálni is? Á, csak nem. Ez az egyetlen, amiben jó vagyok, azt a mindenségit. Vagy csak a félelem miatt történne mindez, és úgy jártam, mint az ipari alpinista, aki az első nagy esése után már nem mer visszamenni a terepre? Vagy mi van? Megoldás: azonnal tovább kell gördíteni A világ, földi szemmel sztoriját, hogy az élhetetlen tudatalattimnak bebizonyítsam, hogy igenis, tudok én járni, azonnal tegyenek le, és nem érdekel az sem, ha a halottszállító nem jön jövő csütörtökig. (Kár, hogy alig van kedvem írni, de ha nem lendülök bele nagyonhamar, akkor keresztet vethetek az eddigi munkámra. Mostantól bárki akar kvázikreatív munkával ellátni egy projektem kellős közepén, a válasz egy udvarias, de annál határozottabb "dehogy" lesz, punktum.)

Namindegy, a jókedvem záloga, hogy jövő héten mehetek kórházba, hogy a Pszichiátria (miért épp a pszichiátria?!) osztály előtt szobrozva várjam új mentőangyalomat, aki majd szakmai tanácsaival segít nekem meglelni magam magam. Hát, well, végül is, az urológiára is járnak emberek, meg a bőr- és nemibeteggondozóba, pedig, ha jobban meggondoljuk, az ő helyzetük az enyémnél jóval kínosabb és megalázóbb. E tudatból és fél doboz cigarettából erőt merítve fogok ott szobrozni, merengve a világ kegyetlenségén, történik mindez jövő héten, és ha Godot megjönne, én a magam részéről ignorálni fogom. Sör sajnos kizárva, pedig azzal lennék ám csak igazán lehengerlő, de az meghamisítaná az eredményeket, különben is, Srakker Domesticust és a pénztárcáját hívták meg az elbeszélgetésre, nem pedig Srakker Domesticust, és két korsó feszültségoldó Oktoberfestet.

És eldöntöttem, hogy mostantól alkohológiai kísérletsorozatomat a gördülő tervezés módszerével kívánom végrehajtani. Vagyis: az biztos, hogy ma senki nem ér rá egy laza sörözésre, na de jövő héten? Ugye? Vagyis, egy hétre kell előre tervezni, szépen bufferelve azokat, akik egy esetleges időpontütközés miatt nem érnének rá. Az ily módon temperált vedelési terv nagy előnye, hogy időszaki, rövid kihagyásoktól eltekintve alkalmas a tervbe vett, átlagosan kétnaponta egy alkohológiai mintavétel megvalósítására. Irány a szabadalmi hivatal, és holnaptól az eurokratákat is felszólítjuk, hogy a nagy fene munkák mellett e könnyen áttekinthető, forradalmian új módszer alapján dolgozzák ki rekreációs programjukat!

Man, I need a beer.

Ha netán valakit ma megbántottam a mufurc mivoltommal: elnézést. Tényleg nem akartam. Kivéve ez alól azokat, akiket vulgáris kifejezések kíséretében bántottam meg, az ő esetükben ugyanis ez szándékos volt. Két targoncányi dokumentum alá borulva a legkeményebb, legtökösebb bürokrata mosolya is erőltetettre fordul.

Újabb szépséges nap: mennyire nem szeretm én, ha a közös munka azt jelenti, hogy minden szart nekem kell csinálni. Valakit fültövön lövetek mosmá.

Időközben Parandroid bemutatta a posztkibernetikus gótköltészet remekeit indusztriál méretekben előállító haiku-generátort, ami ugyan elvileg homlokon vágja a lényeget, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? (Válasz: akárki.)

use an idea
(organic) machinery
from nothing to more

Velős. Gerincvelős.

Papírforma szerint végül nem vállalt be a pszichológus.

Most elvileg meg is lehetnék sértve, de a szakmai szempontokat megértem. Ugyanis túl sok ismerősöm jár már hozzá. Ahogy a bandát ismerem, három alkalom múltán már kész stratégiával mennénk, és előre felkészülnénk az esetleges érzelmi impaktokra, aminél ezer meg ezer jobb módja létezik a pénzkidobásnak.

Új nap, új jelölt, új telefonálgatási kör.

Höhö, vidám álmom volt mára virradó éjszaka: egy korábbi álomszekcióban oldalára fordult, nukleáris meghajtású hajóval (ezt a böszme nagy sugárzás-piktogram miatt gondolom) kellett manővereznem valahogy - a tetején álltam, és szörfmozdulatokkal kellett irányítanom egy kétszer kétsávos autóúton, úgy, hogy a szélső sávban mindig megálltak az autók, és nem csak arra kellett vigyáznom, hogy "az úton tartsam ezt a teknőt", hanem arra is, hogy el ne vigyem valamelyik pöcsköszörű ajtaját, amikor kiszálltak a járművükből.

Megoldhattam ezt a problémát, mert elégedetten ébredtem, csak arról nem volt fogalmam, hogy hová tűnt az előző álomfejezetből az az afroamerikai úriember, aki folyton azt rikoltozta, hogy meg fogunk halni...

És mindez csak azért lehet érdekes, mert reggelre kelvén nemigen szoktam ám emlékezni arra, hogy mit is csinált az agyam voltaképpen, amíg nem figyeltem oda.

Pénteken: volt egy megbeszélt találkozóm Elfünkkel, de végül, munka-okok miatt lemondta, így tizenöt pontos megoldással valósítottam meg az "ökör iszik magában" forgatókönyvét. Semmi baj, anyu úgyis Persillel mos, és volt egy másik találkozóm is, a Mi Kis Projektünk tesztjét illetően, ami meg azért maradt el, mert Zergling nem ért rá, magánéletileg. Mindegy, azt már eddig is tudtuk, hogy Mi Kis Projektünk középtávon megvalósítható, és mi meg is fogjuk, de meg ám.

Szombaton: punnyatagon kolbászoltam fel-alá, egész az esti vámpírosdi alkalmáig, amire már lassan két hete vártam. Jó a banda, azt kell mondjam, szeretek velük játszani. Paszulykaró viszont nagyon engedékeny, kíváncsi leszek, hogy mivel fog minket halálra szívatni a következő alkalommal. Nevezzetek paranoidnak, akkor sem bízom az engedékeny mesélőkben.

Vasárnap: voltam kutyát sétáltatni (az a torz nyakörv, hát nem kihúzta a fejét belőle a mutáns kutyám? Szerencsére visszajött, és engedte újra feltenni), kizabáltam a hűtőt, lehet, hogy készültem a mai napra, amikor is felrobbant az emésztésem, a kárfelmérés folyik. Az ég egy adta világon semmit nem csináltam e kívül, kivéve, hogy megnéztem az Underworldöt, és szakadtra röhögtem magam az ostoba gótpozőrség, a pisztolytárakba rejtett, vagonméretű lőszerraktárak, a két kézben két pisztoly módszerrel nagykaliberű lőszerekkel leadott, ámde mégsem singcsonttörő sorozatok, illetve a kényelmes módon azonnal elfekvő túlvilági monszterek tucatjainak láttán. Na, jellemző, hogy ilyen fosokat kell Budapesten felvenni, legyünk erről híresek (a magam részéről a Nyugati Pályaudvaron felvett jeleneteknél kezdtem el gyanakodni, vagyis viszonylag későn, bizonyos azonban csak az egyik sarokban feltűnő Fregatt Pub láttán lettem). És a főhősnő is jobban nézett volna ki terminátorklumpák nélkül. De ez önmagában még nem mentette volna meg a filmet. Egy valamirevaló forgatókönyv, a szerencsétlen lúzerpöcs főhős szenvedéseinek és problémáinak jobb bemutatása révén legalább valamilyen szintű érzelmi bevonódást el lehetett volna érni, hacsak ezt a felénél el nem takarítja az útból a géppisztolyos sütiárus kiscserkészek rekeszizomrothasztó látványa, illetve az a tény, hogy a filmben minden egyes kurva kétszárnyú ajtót belöknek, minden hétköznapi ajtót berúgnak. Ezenfelül háromszor hangzik el, amúgy arrogánsan előadva, hogy "Leave us!", ami először jó, korrekt, másodszorra felvonja rá az ember a szemöldökét, harmadszorra hisztérikus röhögésbe kezd. A párbeszédek egyébként sem minőségüket, sem arányukat tekintve nem jogosítják fel a filmet nagy réményekre, ugyanis akár öt-tíz perc is eltelik két kínlódó, csikorgó mondat között.

Hogy miért néztem meg? Nem volt jobb dolgom, és van benne pár jó jelenet, ügyesen összerakott szituáció, amit el fogok lopni. Nem nagy veszteség a film számára, legalább négyszer lelövik azokat is.

Ma: dolgozom egy kicsit, jó?